Minna Levy

Persze, most keresed a gyenge pontomat, hogy megalázhass, ugye? Tudod mit? Belefáradtam. Tessék-lássék, itt van minden. Ha több kell, keress meg. Legyen ennyi elég... Mindig is törékenyebb alkatnak számítottam a többieknél, de én azokkal a lányokkal ellentétben, akik vágynak erre, lemondanék róla. Kívül porcelán, belül acél, nyugtatott mindig anya és igaza is van. Természetesen világosszőke hajam nem terül el hosszan a hátamon, csak a vállamon, ha túl lóg, de én így szeretem. Szemeim világoskékek, bőröm természetesen ilyen sápadt, fakó, ajkam is színtelen. Alacsony vagyok, 160 centi körül, és igazából nem zavar, csak az irritál, mikor nem érek el valamit, mert túl magasan van. Sőt, néha jól is jön az alacsony termet, mondjuk például, ha el akarsz tűnni valahonnan vagy bele akarsz olvadni a környezetedbe, mintha ott sem lennél.
Az évek megtörtek, sosem voltam a leghangosabb dudás a csárdában, mára meg pláne nem vagyok az. Számra azonban nem mindig sikerül vigyáznom - hiába, apa giffendéles voltát sem lehet csak úgy eltüntetni -, ilyenkor gyakran megjárom, de már megszoktam. Mostanában kezdem kissé visszanyerni a hangomat, a környezetemben élő őszinte sajnálatára, így eggyel több átkot kell rám fecsérelniük, mint általában. Az évek alatt megtanultam, hogyan lehet a legjobban tettetni, hogy levegő vagy, és sajnos szükségem is van erre. Órákon is csendben, leszegett fejjel dolgozom, és igyekszem eltakarni, ha sikerül elsőre átváltoztatnom valamit, vagy szándékosan készítem lassan a főzetemet, nehogy a tanár megdicsérjen, mert az egy plusz átkot érhet, ha nem vigyázok.

Megbélyegeznek valamiért, amiről nem is tehetsz és igazából semmi közöd nincsen hozzá; hidd el, nem a legjobb érzés. De én már csak tudom, milyen. Pedig nem tehetek róla, én nem akartam ezt. Nem tehetek róla, hogy a Süveg egyetlen szavával elrontotta az életemet. Pedig megtette. Mardekár, mondta akkor, én pedig majd' leájultam a székemről. Ezért imádkoztam egész vonatút alatt, ettől rettegve sírtam ki a szememet az előtte lévő éjszaka, de valóra vált a rémálom, amit addig elképzelni sem tudott. Vérárulóként a kígyófészekben, pont ez kellett, nem tudtam, mi hiányzott az addigi életemből. Mondjuk a... szenvedés?
A saját házam, aminek a családomnak kéne lennie, kitaszított, és a többi ház is olyan becsmérlően néz rám, mintha én tehetnék mindenről, mintha én kértem volna, hogy oda kerüljek, mintha közéjük tartoznék. Persze, tényleg, minden vágyam volt ide kerülni, ahol szórakozásból engem kínoznak, én vagyok a tesztalany, mi sem természetesebb...
Hallgattam, tűrtem, nyeltem. Úgy bántak velem minden este és reggel, meg amikor találkoztam velük, mint valami ronggyal; de én elviseltem, mert tudtam, hogy egyszer minden jobb lesz, csak győznöm kell kivárni. Tavaly, a kiújuló háborúban még a szüleimet is elveszítettem, így a kvibli nagynénémhez kerültem, aki történetesen gyűlöli a mágiát. Bárki, akinek csak egy kicsit is rálátása volt az ügyekre, gyilkos pillantással mért végig a folyosón én pedig igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat, csak mert egy kígyó volt a taláromra varrva; Madam Pomfrey a megmondhatója, hogy akkortájt nem egyszer időztem a gyengélkedőn, mert nem sikerült elég gyorsan elszelelnem.
Most pedig itt ülök, a tetőn, a csillagos ég alatt, egy szál füstölgő cigarettával a számban, könnyeimet nyeldesve, remegve a néma zokogástól, kezemben tartva azt a bizonyos pergament, amerre jövendőbeli férjem nevét írták fel tintával. Ez a név számomra egy kivégzési határozattal ért fel. Történetesen ismerem az illetőt. És történetesen utál engem. Ahogy a jövendőbeli férjem egész háza. A jövendőbeli, griffendéles férjem.

KÓD: Mardekár 7/4 lány
KIRENDELT PÁR: Griffendél 7/6 fiú
PLAY BY: Ginny Gardner