Daiyu x Pansy

Vendég

Daiyu & Pansy

A roxmortsi Aranytalár Varázslószalon nem tartozott kedvenc üzleteim közé, sőt meglehetősen egyhangúnak és unalmasnak láttam, számomra túl közönséges volt, túl sok roxfortos senkiházi fordult meg itt. A választékkal és a minőséggel sem voltam megelégedve, ahogy a kiszolgálás is elég sok kivetnivalót hagyott maga után. Az árakról nem is beszélve – minden nevetségesen olcsó volt, szinte már szégyelltem megvenni őket.
De mivel a faluban más ruhaüzlet nem volt, a semminél még ez az egy is jobbnak tűnt. Minden alkalommal - és ez alól a mostani sem kivétel - erre a megállapításra jutottam, majd be is tértem a boltba, ahol a napom jelentős részét szándékoztam tölteni.
Kivételesen csak Beth lépkedett a sarkamban, kissé lemaradva tőlem, miközben Granger lehetetlen ízlését, és az általa vétett stílushibák borzalmasságát ecseteltem neki.
- Az a lány egyszerűen szörnyű, ezt mindenki beláthatja. – Beth egyetértése jeleként hevesen bólogatott. – Kiráz a hideg, ha csak ránézek. Legalább a hajával kezdhetne valamit, úgy néz ki, mintha sosem látott volna fésűt. Akár le is vághatná, nem lenne kár érte. – Picit összecsücsörítettem ajkaimat, és töprengő arcot vágtam, de végül is úgy döntöttem, nem éri meg tovább foglalkozni a kérdéssel. Olyan mozdulatot tettem, mintha egy szemtelen legyet hessegetnék el, majd lazán hátradobtam puha tincseimet, melyek ma szépen elrendezett loknikban omlottak vállamra.
Az üzlet előtt megtorpantam – Beth kicsit későn reagált, de szerencséjére nem sétált belém; akkor alaposan megjárta volna – és kiigazítottam pár ráncot mályvaszín, selyemruhámon, majd vállaimat kissé hátra, hasamat pedig behúzva tökéletessé varázsoltam megjelenésem. Így a testhezálló ruha főként melleimet, és derekam karcsú vonalát teszi hangsúlyossá, ami feltétlenül az előnyömre válik. A rossz tartás rettentően sokat ronthat az összképen.
Halk ajtónyikorgás jelezte jöttömet. Jellemző, annyira igénytelenek, hogy még az ajtót sem képesek megcsináltatni – vontam le a következtetést magamban, újabb rossz pontot írva számlájukra, és levonva egy ezüstsarlót a borravalóból. Azt mégsem tehetem meg, hogy egyáltalán nem adok némi aprópénzt, hisz még valaki megtudja és elterjeszti, hogy zsugori vagyok. Az pedig kellemetlen volna, nagyon is.
Az eladónak csak biccentettem, és látványosan hátat fordítottam, finoman jelezve, hogy eszébe ne jusson a közelembe merészkedni, majd lassan végigsétáltam a ruhás fogasok mellett. Egyelőre nem álltam meg semmi mellett, mivel semmi sem keltette fel figyelmem. Arcomra lassan fintor ült ki, számat megvetően elhúztam.

Tárgy: Re: Daiyu x Pansy Pént. 22 Aug. 2014, 19:42

Daiyu

Mostanában már megint nem alszom túl jól. Ezért megint idegesen keltem fel. Hangulatomat tovább rontotta, hogy halvány rózsaszín hálóingben láttam magamat. Megdörzsöltem a szemem, hogy nem képeződök-e a fáradtságtól, de nem. Rózsaszín. Akár a tükörben nézem, akár magamon. Nem értem, hogy ez hogy történhetett. Nem tudtam róla, hogy ilyen lenne a ruhatáramban, bár néha találok furcsa darabokat a különböző helyeken. Ezt a hálóinget tuti nem vettem meg. De akkor hogy került rám? Nem is nagyon emlékszem a tegnapi napra onnantól kezdve, hogy elmentem reggelizni. Komolyan, mi van velem?
Úgy döntöttem, sétálni indulok Roxmortsba. A készülődés, mint mindig, sokáig tartott. Mivel a faluba azt veszek fel, amit akarok, ezért egy hosszú, sötétzöld, fűzős ruhát választottam. Eléggé vékony vagyok, hála a kevés kajának, amit évekig kaptam, így nincs hová vékonyítani magam, de hadd irigykedjenek a lányok. Kicsit nehezemre esik a ruhában a légzés, de kibírom. Azért egy fekete csipkelegyezőt elteszek a kézitáskámba. A hajamat szépen begöndörítem, majd elölről néhány tincset hátracsatolok egy ezüstszínű, smaragdköves csattal. Ezt a csatot nagyon szeretem, és büszke vagyok magamra, hogy meg tudtam szerezni anélkül, hogy fizetnem kellett volna érte, hiszen valószínűleg egy vagyont ér. Kicsit hűvösnek tűnik az idő, úgyhogy felhúzom a könyékig érő csipkekesztyűimet, magamra terítek egy fekete báli kendőt, és már kész is vagyok. A lábamon a kedvenc csizmám van. A nyakamban egy ezüst nyaklánc csillog, a fülemben lévő hozzá illő fülbevalókkal együtt. Az ocsmány hálóinget felgyújtottam, majd lementem a klubhelyiségbe. Ott sikeresen felbuktam egy elsősben, akinek túl nagy volt a lába. Rámordultam, mire elszaladt, bár nem tudom, mitől ijedt meg, amikor pálcát nem rántottam rá.
Egy órával később már a faluban jártam. Mivel itt sokféle ember megfordul, akikkel nem szeretnék találkozni, ezért gondoltam, hogy benézek az Aranytalárba. Még sose jártam ott, mert nem igen engedhetek meg magamnak olyan ruhákat, amiket ott árulnak, betörni egy boltba ilyen zsúfolt helyen meg őrültség lenne. A mugli városok persze más kategória, ott sose fogtam vissza magam… Belépek a boltba, és az első, akit meglátok, egyik mardekáros háztársam, Pansy. Nem hiszem, hogy a reggelin kívül találkoztunk volna, arra meg végképp nem, hogy ő emlékezne rám, mert az unalmas roxforti egyentalárban nem tűnök ki a tömegből. A hatodikosokat annyira nem ismerem, de rá emlékszem, mert mindig hallom panaszkodni rá a griffendéleseket, ne meg persze ő az egyik prefektus. Meglehetősen jó stílusérzékkel rendelkezik, azt elsőre látom rajta. Így hát odasétálok hozzá, és megszólítom, kár lenne egy ilyen ismeretséget kihagyni. – Szia. Nagyon szép a ruhád – köszönök, majd valami mosolyféleséggel is megpróbálkozom. Közben elhessegetem a felém igyekvő bolti eladót, egyelőre nem kívánok semmit sem felpróbálni. – A nevem Wendy. Eggyel járok fölötted– teszem hozzá, ha netán nem ugrana be neki elsőre. Persze nem akarom, hogy azt higgye, hogy hülyének nézem, erről szó sincs. Csak igyekszem megelőzni a kérdéseket, ez is az egyik rossz beidegződésem. Közben intek a barátnőjének (vagy csatlósának), róla nem tudom egyelőre megállapítani, hogy álljak szóba vele, vagy sem. Egyébként már egyre jobban megszokom az új nevemet. Már álmomból felébresztve is rávágnám, ha megkérdezik, hogy hívnak.

Vendég

Daiyu & Pansy

Nézelődésemet hirtelen egy hang zavarta meg, mely hátam mögül hangzott fel. Egy pillanatra összeszűkültek szemeim, és düh költözött amúgy élénken csillogó barna íriszeimbe, de ahelyett, hogy a szidások hadát borítottam volna megzavarómra, vonásaimat rendezve, kissé felfelé görbülő ajkakkal fordultam meg, felkészülve, hogy olyasvalakit is láthatok magam előtt, akivel nem lenne tanácsos csúnya hangot megütnöm.
Viszont, ahogy megpillantottam az ismeretlen lányt, hagytam, hogy arcomra kiüljön a bosszankodás. Fölényes pillantással mértem végig; ötletem sem volt, mit akarhat, de nem is érdekelt különösebben.
Az arca amúgy ismerős volt, és rövidebb elmélkedés után arra is rájöttem, hogy egy háztársammal sodort össze a jó szerencse. E fordulat hatására valamicskét enyhült ellenséges tartásom, de továbbra is komolyan, mosoly nélkül fürkésztem arcát. Igaz, mardekáros, ami jó, de önmagában véve még nem jelenti azt, hogy szóba kellene állnom vele.
Eközben Beth is mellém lépett, kezében egy vérvörös ruhát tartott – bizonyára a véleményemre lett volna kíváncsi -, de a lányt úgy tűnik, érdekesebbnek tartotta, vagy csak nem mert megszólalni, amikor tudja, hogy más köti le figyelmemet.
- Szia. Köszönöm. Tervezői darab – Büszkén néztem végig ruhámon, majd vissza a lányra. Kissé elmosolyodtam. – Úgy tűnik, egész jó ízlésed van. – Elismerően biccentettem, bár abban nem voltam biztos, hogy melyikünknek szól ez a gesztus. Az ő ízlésének vagy az én csodálatos stílusomnak? Inkább utóbbira tippeltem volna, mindenesetre egyre szimpatikusabbnak tűnt a lány. Arról nem is szólva, hogy öltözködésében egyértelműen tanúbizonyságot tett jó ízlése, ezt már-már meg is jegyeztem volna neki, de végül befogtam a számat. Még elbízná magát.
- Pansy Parkinson, bár gondolom, ismersz. – Nem nyújtottam kezet neki, addig nem érzem szükségét, amíg meg nem győződtem róla, hogy megérdemli. – Ő pedig a barátnőm, Beth. – Az ő rendes nevének sincs túl sok jelentősége, ahogy lényegében neki magának sincs. Beth halványan elmosolyodott és biccentett a lánynak.
- Nem láttalak még a társaságunkban. Külföldi vagy? Most költöztél ide? – vontam fel szemöldököm kérdőn. Az aranyvérűek társasága meglehetősen zárt és nem is olyan széles körű, hogy ne ismerjük egymást, ha pedig személyesen nem is lenne szerencsénk megismerkedni, a név mindig árulkodó. – Mi a vezetékneved? – Egy cseppet sem zavartattam magam, egyenes a lány szemeibe nézve vártam válaszát.

Tárgy: Re: Daiyu x Pansy Szomb. 23 Aug. 2014, 16:10

Daiyu

Amikor Pansy megfordul, nem éppen barátságos az arckifejezése. Jó, nem mintha másra számítottam volna, elvégre nem egy érzelgős lányról van szó, de akkor is. A vérnyomásom máris felszökött az egekbe, és nagyon ideges lettem, de igyekszem is elnyomni, ok nélkül nem akarok ujjat húzni vele, és hiába tűnik a barátnője haszontalannak, mégis ketten vannak, én meg egyedül. És persze a fegyelmi sem hiányzik. Még csak most jöttem, nem áll szándékomban kirúgatni magam. Közben elkezdem szemügyre venni a kínálatot. Hát igen, ahogy gondoltam, nem olyanok, amiket meg tudnék venni, de szerencsére eddig egyik se tetszik úgy igazán.
Mikor azonban megszólalt, máris kedvesebbnek tűnt, mint amikor csak rám nézett. Úgy tűnik, hatott a bók, de ház ki ne szeretné, ha dicsérik? Főleg, ha igaz. A dicsekvésre csak elmosolyodom, igazából nem nagyon tudok rá mit mondani. Azt mégse mondhatom, hogy „Jó neked”, mert nem szeretek se irigykedni, se panaszkodni, sem pedig, ha a kettő közül bármelyiket is nyilvánosan, több ember füle hallatára kell csinálnom. Szerencsére az ilyen belső kényszereket mindig sikerül elnyomni. – Köszönöm – biccentek én is a megjegyzésére, ez talán valami dicséretféleségnek számít, mindenesetre örülök, hogy nem lenéző pillantást kapok. Arról már ne is beszéljünk, hogy néhány liba szerint a rajtam lévő ruha középkori. Idióták… - Igen, ismerlek – erősítem meg. – Sokat panaszkodnak rád a többi házból, balszerencsétlenségemre mindig akkor, amikor a közelben vagyok, ezért hallgathatom a vinnyogásukat. A könyvtárban meg nem átkozhatom le a fejüket, sajnos – magyarázom. Ez igaz is. Ennyi panaszkodó embert egy helyen nehéz kifogni, nekem persze sikerül. – Örülök, hogy találkoztunk, már nagyon kíváncsi voltam rád ezek után – húzom a szám egy félmosolyra. Közben vetek egy pillantást a barátnője kezében lévő ruhára. A színe nagyon szép, de a szabása nem nyeri el a tetszésem, de nem szólok bele. A kérdésre a már jó régen begyakorolt válaszomat mondom. – Kínából jöttem, az egyik ottani varázslóiskolából. Semmi hasznosat nem tanultunk, és elegem lett. Azt hallottam, hogy a Roxfort az egyik legjobb iskola, ezért átjelentkeztem, csak akkor még nem tudtam, hogy itt utolsó éves leszek. Otthon még lenne kettő hátra. – Azért remélem, további részleteket nem kell mesélnem, mert sajnos nem emlékszem, mit mondtam az „iskolámról” annak a hollóhátas fiúnak, aki úgy felhúzott. Bár mindegy is, vele nyilván Pansy nem áll szóba. – A vezetéknevem Wang – válaszolok, bár eléggé meglepődtem a kérdésen. Ez a név a leggyakoribb Kínában, szóval ha mond neki valamit, akkor nagyon fogok csodálkozni. Bár igaz, azt nem tudhatom, hány Wang nevű varázsló van, de szerintem elég sok. Oldalra pillantok, és majd’ kiszúrja a szemem egy borzasztó citromsárga színű dísztalár. Óvatosan kikerülöm Beth-t, és közelebbről megnézem. – Hát ez botrányos. Ilyenre pocsékolni az anyagot… - szidom elég hangosan ahhoz, hogy az eladó is meghallja. Eléggé mérges fejet vág, de nem tehet semmit, hiszen lehet, hogy elveszít három vevőt. Egyet legalábbis biztosan, mert innen már akkor se vennék semmit, ha lenne rá pénzem.

Vendég

Daiyu & Pansy

A legritkább esetben vagyok csak ok nélkül kedves, vagy ha pontosabb akarok lenni, azt is mondhatom, hogy soha nem pazarlom bájos mosolyom olyan emberekre, akik valami módon nem szolgáltak rá. Természetesen, ha valaki aranyvérű – de persze nem Weasley-féle mocskos véráruló – az más eset, származásának ténye már önmagában elég indok a megkülönböztetett figyelemre és udvariasságra, esetleg kedvességre. Az előttem álló lányról viszont jelen pillanatban nem tudtam semmit, azon kívül, amit láttam, vagyis ha más jót nem is mondhatok el róla, azt igen, hogy egész kellemes stílusérzékkel áldotta meg őt Merlin. Emellett pedig külseje, ázsiai származása azt a lehetőséget is felvetette, hogy aranyvérű, csak én nem tudok róla. Nos, ha az, akkor feltétlenül el kell jönnie velem vásárolni a téli szünetben.
Amikor megköszönte a dicséretet, ajkaim elégedett mosolyra húzódtak. Szeretem, ha valaki hálát mutat figyelmességem iránt.
Komolyan kezdtem egyre jobban megkedvelni Wendyt, amikor viszont sikerült nagyon mellé fognia; szavai hallatán halkan felszisszentem, arcom elborult, és igen vészjósló kifejezést öltött. Mindez egy pillanat leforgása alatt történt – ennyi kell ahhoz, hogy a mosoly vicsorgásba váltson át.
- Szóval sokat panaszkodnak. És miket mondanak? – Tekintetem szinte erőszakosan keresett viszonzást, ajkaim gúnyos, sötét mosolyra görbültek; mindez semmi jót sem ígért Wendy számára. Engem senki sem sértegethet büntetlenül – fújtattam magamban, miközben kezemet mellemen összefonva vártam a kifogásokat és szánalmas mentségeket, amiket talán leszek olyan kegyes és meghallgatok.
- Talán vásári majomnak tartasz, hogy kíváncsi voltál rám? Látványosságnak, furcsaságnak, amit a saját szemeiddel is meg kellett nézned? – Hangom hirtelen fülsértő magasságokba szökött, Beth pedig ennek hatására félve húzta össze magát, úgy hogy kedvem lett volna megrázni, hogy kissé magához térjen és viselkedjen úgy, ahogy egy barátnőmként bemutatott személynek illik.
Dühöm nem párolgott csak úgy el, de azért csendben végighallgattam a lányt, megfelelően sértett arcot vágva, de szavai eléggé untattak, ezért gyorsan elvágtam a beszélgetés e részének fonalát.
- Hagyjuk, nem érdekel honnan, jöttél. És így már a neved sem. Ha nem tudnád, azért kérdeztem, mert mi aranyvérűek elég jól ismerjük egymást, név alapján könnyen el lehet dönteni, közülünk való-e az illető. A Wang nevet viszont sosem hallottam, ami rossz jel – gondolkodtam el, majd ismét a lányhoz fordultam, immár kissé ellenségesebb arckifejezéssel. Nem tetszett ez a fordulat, hisz ha nem aranyvérű, az felvet némi problémát. – Szóval, milyen a véred?
Mozdulatait óvatosan, nem túl feltűnően követtem, amikor kikerülve Beth-t, egy fogason lógó ruhához lépett. Egy borzalmasan ronda, élénk citromsárga ruhához. Amint hozzáért, felháborodottan felszisszentem, mintha éppen szentségtörést szándékozott volna elkövetni. Érthető módon megnyugodtam Wendy szavai hallatán.
- Tényleg szörnyű, de mit is várhat az ember egy ilyen helyen? – sóhajtottam fel színpadiasan. – Koszfészek – jelentettem ki hangosan, ezzel pontot téve a mondat végére.

Daiyu

- Azt, hogy igazságtalan vagy mindenkivel, és csak azért teheted meg, mert Piton kedvence vagy – tájékoztatom. Igazából nem szoktam mások beszélgetéseit kihallgatni, meg a nem lényeges információkat nem raktározom el, de valamit mondanom kellett, ha már így rákérdezett.
Az ezt követő reakciójára csak felvonom a szemöldököm. Általában elsőre meg tudom ítélni, hogy egy ember milyen, de most úgy tűnik tévedtem. Ugyanis nem gondoltam volna, hogy Pansy mégiscsak egy hisztis liba. Úgy nem bírom az ilyeneket, hirtelen támad valami bajuk, és elkezdenek nyavalyogni. Pedig ő elég szimpatikusnak tűnt. Eddig. Amúgy meg durvább a hangulatváltozása, mint amilyen nekem szokott lenni, de nálam érthető, róla meg nem tudom, hogy beteg-e, de ha igen, akkor nála teljesen más lenne a baj. Minden esetre nem fogom be a fülem, pedig ezt a frekvenciát sosem bírtam elviselni. – Viselkedj már ember módjára – szólok rá, mert mások is vannak itt, meg különben is, ezzel saját magát is lejáratja. – Nem arra gondoltam, amire te gondolsz. Úgy értettem, hogy meg akartalak ismerni, rosszul fogalmaztam – magyarázom meg a dolgot, bár lehet, hogy nem fogja érdekelni, de szólaljon meg ő tökéletesen kínaiul, nem hiszem, hogy menne. –Tudod, én sose kérdezek olyat, ami nem érdekel – jegyzem meg, egyelőre normális hangon. Pedig én is kezdek már ideges lenni. A kis magyarázata meg nem igazán állja meg a helyét. – Lehet, hogy nálatok, angoloknál ez így működik, de legalább félmilliárd embert Wangnak hívnak. Ha ti mindegyiket ismeritek, akkor fejlettebb az itteni varázslótársadalom, mint gondoltam. – A hangom továbbra is normális, az idegesség nem hallatszódik rajta. Alapvetően nem vagyok a veszekedések híve, mert ha ideges leszek, akkor inkább átkozok. Úgyhogy jó lenne, ha el tudnánk kerülni a további összetűzést, de hát ki tudja, milyen hamar csillapodik le. – Nem tudom – ismétlem meg, amit már mondtam. – De ha tudsz egy módszert, amivel ki lehet deríteni, az jó lenne, mert már engem is érdekel azok után, hogy minden nap átlag tíz ember kérdezi meg tőlem. – Közben a botrányos ruhát durva mozdulatokkal teszem vissza a helyére. Az sem baj, ha lecsúszik, legalább méltó helyére kerül. Mellette meglátok valami normálisabbat, de az anyaga nem igazán vagy egyenes arányban az árával. Vagyis jóval drágább, mint amennyinek lennie kellene. Bár lehet, hogy a roxmortsi falusiaknak ez is tökéletesen megfelel. Azt hiszem, nem vagyok kíváncsi a lakosságra.

Vendég

Daiyu & Pansy

Miután válaszolt kérdésemre, egy pillanatra elhallgattam. Meg kellett emésztenem szavait, és a hangsúly, ahogy beszélt, is gondolkozásra késztetett. Már nem éreztem úgy, hogy sérteget, mint az előbb, inkább úgy tűnt, mintha csak egyszerűen közölné, amit másoktól hallott. Nem tett hozzá, és nem vett el belőle semmit. Pár másodpercnyi töprengés után, miután tanácstalan, bizonytalan tekintettel fürkésztem a lányt, végül döntésre jutottam.
- Utoljára elnézem ezt neked – vetettem fel fejem, és kissé elhúzva ajkaimat, mértem végig újra Wendyt. Szavaim pontosan úgy hangzottak, mintha éppen valamilyen hatalmas kegyben részesítettem volna háztársamat, amiért hajlandó voltam elsiklani botlása felett, amit azzal követett el, hogy rosszat mert mondani rólam. Vagy tolmácsolta pletykákat, a lényeg ugyanaz.
Már majdnem nyugodtnak mondtam volna magam, amikor megint olyan szavak hagyták el Wendy száját, amik egy pillanat alatt lobbantották fel a szunnyadó parazsat tekintetemben.
De most – egyelőre – türtőztettem magam.
- Engem te nem fogsz kioktatni! Jobban jársz, ha észben tartod, amit az előbb Pitonról mondtál, és gondolkozol, mielőtt meggondolatlanul fecsegni kezdesz – közöltem egy negédes mosollyal.
- A gyakori nevek általában nem nemes származásra utalnak – húztam el számat. – Mi az, hogy nem tudod? – Tekintetem egyszerre tükrözött lenézést, kíváncsiságot és értetlenséget. Számítottam rá, hogy nem aranyvérű, de ilyen gyenge hazugsággal előrukkolni még tőle is szánalmas. Találkoztam már olyanokkal, akik letagadták származásukat,és aranyvérűnek szerették volna feltüntetni magukat, hogy bekerüljenek köreinkbe, de természetesen ezek a próbálkozások csúfos kudarcba fulladtak.
- Nyugodtan bevallhatod, hogy nem vagy aranyvérű, felesleges olyan átlátszó hazugságokkal jönnöd, hogy nem tudod. Látszik rajtad, hogy nem vagy tisztavérű. – Sajnálkozva biggyesztettem le ajkaimat, de szemeimben a káröröm fénye táncolt. Ha nem aranyvérű, az egyet jelent azzal, hogy a nyomomba sem érhet. Felsőbbrendűségi tudatomnak hízelgett ez a fordulat.

Tárgy: Re: Daiyu x Pansy Szomb. 22 Nov. 2014, 14:18

Daiyu

Látom, hogy sokáig gondolkozik, valószínűleg azon, hogy elhiggye-e amit mondtam, vagy sem. Nekem aztán tök mindegy, úgyse számítottam arra, hogy össze fogunk barátkozni, mert tapasztalat szerint velem nem lehet kijönni, ahhoz ugyanolyan elmebetegnek kell lenni. Erről jut eszembe, hogy nem pakoltam el a szobámban a kis fegyvereimet, amit becsempésztem. Mondjuk mugli fegyverek, az igaz - szóval nem jelezte volna semmilyen vizsgálóeszköz- , ellenben igen hatásosak. Mostanában mindig le akarok puffantani egy idegesítő hugrabugost.
Arra is van időm, hogy gyorsan vessek egy pillantást magamra az egyik tükörben. Nem kenődött el a sminkem, szerencsére. Az utcáról bebámul valami pasi, és rám mosolyog, én meg válaszul vetek rá egy gonosz pillantást, mire inkább távozik. Diadalmasan fordulok vissza Pansyhez, aki közli velem, hogy most az egyszer elnézi a dolgot. Nem értem, mit kell elnéznie, ha egyszer ő volt az, aki félreértette, amit mondtam. Nem tehetek róla, de mindegy, megtartom magamnak, lassan talán haladunk a normális beszélgetés felé.
Aha, persze, gondoltam ezt én. Már megint nekiáll hisztizni, komolyan, kezd olyan lenni, mint a szobatársam, Savannah. Aki annak dacára, hogy nem tudja, hogy a szobatársam, minden egyes alkalommal elkezd valami miatt nyavalyogni, meg hasonlók, és komolyan neki készítettem ki a fegyvereket…. amiket nem kéne megtalálnia, szóval minél előbb vissza kell érnem a Roxfortba, de ezt a dolgot is el kell rendeznem.
Mivel nem igazán figyeltem arra, amit Pansy hadovált össze, csak a tartalmát sejtem, igyekszem bűnbánó arcot vágni, a lelkének biztos jót tesz a bocsánatkérés. – Ne haragudj – kezdem érzelemmentes hangon, azért mégse fogok megalázkodni, meg könyörögni. – Hamar ideges leszek, nincs rá gyógyszerem. -
Ha elfogadja, ha nem, nem tudok mit csinálni. Félrebillent fejjel hallgatom a fejtegetését. Kezd feldühíteni, hogy nem hisz nekem. – Jól figyelj rám – nézek a szemébe. – Olyannak tűnök, aki szánalmas kis hazudozással akar bármit is elkerülni? Egyáltalán nem félek senkitől, és semmitől, úgyhogy ha sárvérű lennék, megmondanám, bár úgy tudom, ebbe a házba olyanok be se kerülnek. Így se fogadtok be, ennél már úgysem lehet rosszabb. Komolyan nem tudom, milyen a vérem, engem örökbefogadtak – fejezem be a kis monológomat, majd kifújom a levegőt a saját magam megnyugtatására. Ha nem hiszi el, akkor már tényleg nem tudok mit csinálni, nem fogom tovább győzködni.

Vendég

Daiyu & Pansy

Rosszul indított a lány, de hajlandó lettem volna erről megfeledkezni, és tiszta lappal kezdeni… mindaddig, míg meg nem láttam valamit, amikor is végleg eldöntöttem, gyűlölöm ezt a lányt. Az üveg kirakat mögött egy fiú állt, aki merően, elragadtatva bámult be az üzletbe. Már éppen egy szempilla rebegtetéssel kísért édeskés mosolyt villantottam volna rá, amikor rájöttem, hogy nem engem néz. Nem engem. Hanem azt a felvágott nyelvű, kínai libát.
Wendy felé fordulva arcvonásaim hirtelen megkeményedtek, úgy méregettem, ahogy a lesben álló, vadászó macska lesi gyanútlan áldozatát.
Amikor bocsánatot kért, összefontam karjaimat magam előtt, és felhúztam az orrom. Nem válaszoltam, de tekintetem egyértelműsítette, hogy nincs bocsánat és nem is lesz. Nagyon megkeserüli még ez a kis szuka, hogy ujjat mert velem húzni. Felkapaszkodott kis sárvérű.
Következő kirohanására viszont nem számítottam. Azt hittem, hogy rávettem a bocsánatkérésre, ezzel pedig behódolásra kényszerítettem. Tévedtem.
- Igen, pontosan olyannak tűnsz – mosolyodtam el negédesen, tekintetemben palástolatlan utálat és düh villogott. Már nem színészkedtem, nem is lett volna értelme megjátszanom magam, hiszen kiderült, mit gondolok róla. A további alakoskodás felesleges.
- A Süveg nem egyszer hibázott. Sajnos ma már nem tisztelik kellőképpen a nemes Mardekár Malazár örökségét, sőt szándékosan felhígítják tiszteletre méltó házunkat ilyen… khm…senkikkel, mint egyesek – bólintottam, arcom szánakozó kifejezést öltött.
- Tudjukki idejében ilyen nem történhetett meg. – Amikor felfogtam, mit mondtam, ijedten kaptam szám elé a kezem. De ezt a mozdulatot is megbántam, így gyorsan újra karba tettem a kezem.
- Mindig lehet rosszabb, ezt jól jegyezd meg. – Következő szavaira felkaptam a fejem. – Ohh, örökbe fogadtak? Szegény, kicsi árva lány. Sajnállak. – Kárörvendően mosolyodtam el, szavaim gúnytól csöpögtek. Várakozva pillantottam a lányra, feldobta volna a napom, boldoggá tett volna, ha látom a fájdalmat a szemében, azt hogy érzékeny pontra tapintottam.
A fájdalmukat szerettem a legjobban az emberekben. Valahogy gyönyörködtetett, ha láthattam, hogy nekem köszönhetően szenvednek. Az olyan szórakoztató!

Tárgy: Re: Daiyu x Pansy Pént. 12 Dec. 2014, 15:35

Daiyu

Nekem is kezd nagyon elegem lenni ebből az akadékoskodásból. Úgy látszik, felhúzta, hogy az a szánalmas pasi nem őt leste, ahelyett, hogy örült volna neki, hogy ilyen nyomorékokkal nem kell törődnie. Érdekes, mert engem inkább taszítanak az ilyenek, de hát nem vagyunk egyformák. Viszont ettől a pillanattól kezdve ahhoz mérten beszél, amit ezek szerint végig gondolt rólam, csak megjátszotta magát.

A bocsánatkérésem, úgy látszik, nem hatotta meg, de ha azt hiszi, hogy könyörögni fogok neki, akkor megint nagyot téved. Csak elfintorodok, de nem reagálok rá mást. Azaz mégis, mert eszembe jutott valami. – Úgy látszik, a jómodort nem osztják a nemesség mellé, sem pedig az intelligenciát –jegyzem meg, amitől úgyis be fog pöccenni, de már nem érdekel, különösen azok után, amiket mondott. – Az a te bajod. Képzeld, eddig is megvoltam anélkül, hogy elfogadjatok, ezután is megleszek. Ha meg kiderül, hogy mégis sárvérű vagyok, az sem érdekel, legalább majd rontom a szánalmas kis társaságotok hírnevét – folytatom dühtől remegő hangon. – Ha meg már a senkikről beszélünk, kettőnk közül nem én vagyok az, aki szívesen leáll flörtölni akármilyen jöttment alakokkal – nézek rá undorodó arccal. Hát igen. Sok mondást tudnék erre, de meghagyom máskorra. A Tudjukkis dolgot elengedem a fülem mellett, mert még nem tudom pontosan az ügy részleteit, meg nem is érdekel, Pansy barátnője, vagyis inkább szolgája viszont eléggé elsápadt, de lehet, hogy csak a fény miatt. Majd lehet, hogy megkérdezem őt, ha ez a hárpia nem lesz a közelben. A fenyegetése sem érdekel, mert lehet, hogy igaza van, de rá ugyanúgy vonatkozik.

- Igen, pontosan ezt mondtam, látom nem sikerült felfogni. Nem akarom ismételni magam, de pár perce mondtam valamit az észről – szúrok vissza. Nem hagyom magam, a szenvedés örömét meg csak azért sem kapja meg, mert már régóta nem fájdalmat, hanem gyűlöletet érzek ezzel a dologgal kapcsolatban. A fájdalmat kiölték belőlem, amíg be voltam zárva arra a borzalmas helyre. Persze ezt nem kötöm az orrára, viszont már kellőképp felidegesítettem, úgyhogy itt az ideje távozni. – Elképesztően örülök, hogy ilyen kellemes társaságom akadt – köszönök el gúnyosan mosolyogva, majd kilibbenek a bolt ajtaján. Ott még visszafordulok, és angyali mosollyal az arcomon pukedlizek egyet. Elindulok vissza a kastély felé, de az az érzésem, ennek a dolognak itt még nincs vége, úgyhogy jobb lesz, ha a jövőben nem futunk össze.

» I'm alone... or not? ~ Pansy & Draco
» Pansy & Vicky
» Caterine & Pansy
» ☆ Pansy Parkinson
» Daiyu & Jake