Cornelia & William

A Három Seprűben ülök, és várok az ügyfelemre. Kissé kései órán van ez a találkozó, de csak most ért rá, ráadásul a fickó kivételesen mágus, ezért megoldható volt, hogy ne nekem kelljen elutazni, így hamar haza érek majd a feleségemhez és Toby-hoz. Még szerencse, hogy az új ápolónő volt olyan kedves, és vállalta, hogy ilyenkor is figyeljen a fiamra.
Rendelek egy kávét, és amíg várok, addig ellenőrzöm a táskámban lévő iratokat. Minden megvan. Szerencse, bár még haza tudnék sietni érte, csak nem akarok már elmenni, mert ki tudja, mikor érkezik meg. Az pedig nem lenne szerencsés, hogy egy ilyen fontos találkáról elkéssek.
Rajtam kívül még néhány felettébb unatkozó pasas iszogat, meg akad egy-két nagyobb diák is, aki kilógott az iskolából. Ironikus, hogy ilyen vén fejjel őket figyelem, és az egyik srácban, mintha magamat látnám. Megjátssza magát, és igyekszik a leghangosabb lenni a bandában. Önkéntelenül is elfintorodok a saját emlékeim hatására. Aztán kihozzák a kávémat. Leteszik elém a csészét, én pedig halkan megköszönöm.
Két hét múlva telihold lesz, és fogalmam sincs, hogy most milyen ürüggyel fogok eltűnni az éjszaka. Szörnyen utálom az átváltozásokat, még nem is lenne olyan szörnyű, ha legalább tudnám kezelni, de így minden éber pillanatomban attól rettegek, hogy amikor eluralkodik rajtam a fenevad, akkor megölök valakit. Eddig csak egyszer sült el balul, és akkor is a feleségem sérült meg.
Felsóhajtok, és kortyolok a kávémból. Elég különösen festhetek itt a sarokban, ahogy öltönyben kávézgatok, míg mások teljesen hétköznapian néznek ki. Rápillantok az órámra. Fogalmam sincs, mikor érkezik meg, de jó lenne minél előbb. Szeretném a kisfiamat betakargatni és tudni szeretném, hogy a feleségem milyen állapotban van, bár vélhetően minden rendben van, de örülnék valami pozitív változásnak. Rengeteget kell foglalkoznom az üzlettel, bár talán azért lovalltam bele magam az utóbbi időben, hogy ne kelljen Jennifer ágya mellett ülve merengenem a tettemet. Így is bűntudatom van, de amikor ránézek, mindig olyan, mintha kupán vágtak volna. Elborzadok, hogy a gyönyörű arca az én karmaimtól torzult el, pedig még így is meseszép, de attól tartok, ha felépülne, súlyos csapásként érné. Imádott a tükör előtt ácsorogni, s biztos vagyok benne, hogy szörnyként tekintene magára, amikor kettőnk közül én vagyok a bestia.
Ismét felszusszantok, és halk csörömpöléssel leteszem a csészémet. Az asztallapon dobolok az ujjaimmal, kicsit türelmetlen vagyok, de már kezdem megszokni, hogy minél jobban fogy az időm, annál inkább feszültebb leszek.
Ismét elpillantok a fiatalok felé. Még mindig hangosan nevetgélnek és vedelik a vajsört. Megrázom a fejemet. El akarom hessegetni az emlékeimet. Nem akarok rájuk emlékezni. El akarom őket felejteni, örökre. Néha már ott tartok, hogy feladom az egészet, de Toby itt van, és nem hagyhatom magára. Ha már az édesanyját nem ismerheti miattam, akkor legalább nekem mellette kell maradnom. Csak amíg felnő, aztán elmondom neki, hogy mi történt az anyjával, engem megutál, és akkor nyugodt szívvel meghalhatok, mert biztos anyagi hátteret teremtettem a fiamnak, aztán rá meg az aktuális ápolóra bízom, hogy mihez kezdenek Jenniferrel, ha addig nem épül fel.

Elkergetem az öngyilkosságra késztető gondolataimat, és elmélyülten iszogatom a kávémat, néha a fiatalok nevetése ugyan kizökkent az elmélkedésemből, de nem zavarnak különösebben.
Aztán egy fiatal lány bukkan fel mellettem, és eleinte kérdőn pillantok rá, hogy egyáltalán mit akar tőlem, de aztán a nevemen szólít, így nyilván köze van valamelyik ügyfelemhez. Felállok, és kezet rázok vele. – Örvendek a találkozásnak, kisasszony. Kérem, foglaljon helyet – intek, hogy üljön le. Nos, a széket nem tudom kihúzni neki, mert egy bokszban ülünk, így csak hellyel tudom kínálni.
Halványan elmosolyodok. – Nem, semmi gond. Bár őszintén szólva, meglep, hogy egy ilyen fiatal hölgyeményt küldött Mr Averay. Bizonyára jobb dolga is lenne – rázom meg a fejemet. Megértem, hogy nem ért rá, bár azért üzenhetett volna. Igazán nem volt szép, hogy a kisasszonyra bízta az üzletet, amikor nekem máskor is jó lett volna. – Nos, kér valamit, mielőtt elkezdjük? Természetesen, én állom.
Megvárom a válaszát, és ha kér valamit, akkor magunkhoz intem a pincért, ha pedig nem kér semmit, akkor előveszem az aktatáskában lévő papírokat.
– Mr Averay-jel már mindent elintézem, csupán néhány záradékot kell átolvasni meg alá kell írni a szerződést, és nem is tartom fel tovább. – Miközben ezeket mondom, odébb teszem a csészémet, és előkészítem a papírokat, majd előveszek egy tollat, és a kisasszonynak nyújtom. Megvárom, hogy átolvassa a szerződést meg a záradékokat, majd ha nincs kivetni valója, akkor megmutatom neki hol kell aláírnia a papírokat.

Valóban az ember nem egy jóformán még kislányra számít, amikor üzleti ügyeket akar intézni, ezért is lepett meg Miss Averay felbukkanása, főleg, hogy az édesapjára számítottam, de nekem teljesen mindegy ki írja alá a szerződést, amennyiben az érintett fél tud róla, vagy ő maga bízta meg a hölgyeményt, hogy jöjjön el helyette.
Én nem fogok a magam részéről akadékoskodni, hiszen az én érdekem, hogy minél hamarabb megkössük az üzletet. Innentől kezdve pedig nem kérdőjelezem meg az Averay család döntését. Ha Mr Averay a lányát küldi, akkor majd vele aláíratom a szerződést.
Aztán a kisasszonytól választ is kapok arra, hogy miért őt küldték ide, így egy halvány mosoly kíséretében bólintok. – Nos, Miss Averay, ha maga fogja örökölni a céget, akkor bízok a maga üzleti tudásában és érzékében. – Nos, nem tudom mennyire hatnak bíztatóan a szavaim, de a lényeg, hogy én annak szántam.
Magunkhoz intem a pincért, és megkérem, hogy hozzon egy kávét a kisasszonynak, addig én előkészítem a papírokat. Közben azon gondolkozom, hogy milyen jó lesz lezárni ezt az ügyet, és végre lesz egy kis időm Toby-val foglalkozni. A hálás pillantásán csak mosolygok, nagyon régen tekintett már rám így valaki. Nem is tudom, ki volt az utolsó ember, aki ilyen tekintettel nézett rám.
Türelmesen várom, hogy végezzen. Annyira nem sietek, ráadásul nagyon izgulhat, ezért inkább igyekszem a segítségére lenni. – Nagyszerű – bólintok, majd sorra megmutatom neki, hogy hol kell aláírnia a papírokat, és adok belőle neki egy példányt. Azokat, amikre nekem van szükségem, elrakom a táskámba, majd megiszom a kávém maradékát. Aztán elveszem Miss Averay-től a tollamat, és azt is elteszem.
Gondolkozom rajta, hogy mondjak-e még neki valamit, de mielőtt akármit is mondhatnék, azt veszem észre, hogy két névjegyet nyújt felém. Elveszem tőle őket, és miközben magyaráz alaposan szemügyre veszem őket.
Bólintok, majd a táska egyik kis zsebéből előveszem a saját névjegyeimet, és a fiatal hölgynek nyújtom őket.
– Köszönöm. Az én elérhetőségeim pedig ezeken vannak – mondom a névjegyeket nyújtom.  Mr és Miss Averay névjegykártyáit biztos helyre teszem, majd a kisasszonyra emelem a tekintetemet.
– Van még valami terve ma estére? Mert szívesen visszakísérem. Ilyenkor nem illik egy hölgynek egyedül mászkálnia – érdeklődöm. Különben is, hogyan festene, ha az egyik üzletfelem lányával történne valami, mert nem voltam mellette? Rossz fényt vetne rám.

Halványan elmosolyodok a szavaira. Tehát végül mégis bíztatóan sikeredtek a szavaim, aminek nagyon örülök, mert már évek óta szinte csak az üzleti zsargont használom, és szinte teljesen függetlenítettem magam mindenféle érzelemtől. – Igazán nem kell semmit megköszönnie, nyilvánvaló, hogy örökölte az édesapja képességeit – felelem nyugodtan. Nem alkotok különösebb véleményt a lányról, mert folyton elkalandoznak a gondolataim, no meg, nekem semmi közöm nincs a partnereimhez az üzleten kívül, és igyekszem minél jobban tartózkodni a társaságtól. Semmi kedvem nem lenne ahhoz, hogy a végén valaki annyira közel kerüljön hozzám, hogy kitudódjon a titkom.
Nyugodtan felelek a megjegyzéseire, és ha kell, akkor javítok rajta, aztán végül aláírja a papírokat, ezzel végre sikeresen megkötöttük az üzletet. Régen szinte diadalmámorban úsztam egy szerződés megkötésekor, de most már olyan általános dologgá vált számomra, mint a lélegzés. Ezért nem is izgatom magamat sose azon, hogy minden rendben, hiszen tudom, hogy mikre kell odafigyelni és azt is megtapasztaltam már, hogy milyen fontos a türelem. Nem is emlékszem mikor voltam utoljára ideges. Fogalmam sincs, mikor uralkodtak el rajtam utoljára az érzéseim.
Nem azért nézegetem a névjegyeket, mert olyan különlegesnek tűnnének, csupán megpróbálom a fiatal hölgy arcához társítani a kis kártyákat, ha esetleg a későbbiekben hirtelen nem jutna eszembe, hogy kitől kaptam őket.
Bólintok, amikor átveszi a kártyáimat. Aztán felajánlom, hogy visszakísérem, és beleegyezik. Ha ellenkezett volna, akkor is ragaszkodtam volna hozzá, hogy egy darabig vele tartok. Valószínűleg Mr Averay is ezt várná tőlem. Én pedig csak azt teszem, ami a kötelességem ilyen helyzetben.
Felállok, majd amikor elérünk az ajtóhoz, kinyitom neki, ő azonban megtorpan. – Minden rendben? – érdeklődöm, majd kilépek utána az ajtón, és behúzom magam után. Kicsit meglep a kérdése, kicsit szíven üt, de a hangom továbbra is nyugodt marad. – Nem sértett meg, Miss Averay. Higgye el, egyáltalán nem gond, hogy elkísérem. Igaz, a kisfiam vár otthon, de nevelője bizonyára már lefektette aludni, szóval tényleg nem tesz semmit, hogy magával tartok. Különben sem tartok okos ötletnek, hogy ilyenkor egyedül mászkáljon. – Az egyik kezemet a zsebembe süllyesztem, a másikkal pedig megszorítom a táskám kallantyúját. Különben is szeretek éjszaka sétálgatni, így abszolút nem gond, hogy most egy kicsivel messzebb megyek. A feleségem úgysincs magánál, Toby biztosan alszik, egyedül szegény ápolónőt sajnálom, de amennyire tudok, sietek majd vissza.
Miközben sétálunk a kisasszony iskolája felé, kicsit érdeklődöm. Megkérdezem tőle, hogy milyennek tartja a Roxfortot, szeret-e ott lenni és hogy megy neki a tanulás. Tehát csak a szokásos sablonkérdéseket teszem fel, amikkel elütöm az időt addig, amíg elválunk, mert megköveteli az illem. Mégis hogyan festene, ha egész úton szótlanul baktatnánk egymást mellett?
Az iskola kapuját elérve megtorpanok. – Nos, örvendek a találkozásnak Miss Averay, bizonyára találkozunk még. Addig is sok sikert a továbbiakhoz és jó éjszakát! – nyújtottam neki a kezemet. – Vigyázzon magára, és kérem, ne csatangoljon egyedül ilyenkor! Az édesapja biztosan nem díjazná…
Még egyszer elköszönök tőle, majd elindulok visszafelé. Nem félek a sötétben, hozzászoktam már, hogy az árnyak között bujkálok. Az éjszaka megnyugvást hoz számomra, mert ilyenkor mindenki elől elrejti a bennem lakozó fenevadat. Néha, még én is elfeledkezem erről a szörnyről.