Hannah Mikaelson & Daphne Greengrass

Már vagy fél órája hallgattam Melissa végtelennek tűnő prédikációját, amiből jó ideje egy szót sem fogtam fel. És mindezt bűbájtanon. Flitwick a meteorológiai bűbájokról magyarázott valamit, amiből ’barátnőmnek’ köszönhetően, semmit sem értettem. Kezdett dühíteni a dolog, bár a lány jogosan akadt ki rám. Pontosabban jogos lenne a felháborodása, ha nem rólam lenne szó. Hogy merészel rajtam bármit is számon kérni?
A további, szörnyen hosszúra nyúló percekben folytattam tüntetőleges hallgatásomat. Reméltem, hogy így rávehetem a lányt, hogy ejtse a témát és lépjen tovább, mert én magasról teszek az egészre. Ez a taktika nem jött be. Szóval muszáj lesz kitalálnom valami hihető sztorit. Hamar ki is ötlöttem egy viszonylag elfogadható magyarázatot, amivel szépen elhitethetem vele, hogy nem az én hibám, én csak a történtek áldozatává váltam, nem tehettem róla. Ekkor megszólalt a csengő, de mielőtt akár egy szót is szólhattam volna, Melissa könnyes szemekkel kirohant a teremből, fellökve minden útjába kerülő akadályt, köztük Flitwick professzort is, aki csak hápogni tudott a döbbenettől. Nem érdemli meg, hogy utánamenjek – Érvek hosszú sorát vonultattam fel magamnak gondolatban, hogy miért is ne keressem meg ’barátnőmet’, de annak a bizonyos hangnak a suttogását képtelen voltam elfojtani. Megbántottam, pedig nem tett soha ellenem semmi rosszat. Mindig számíthattam rá…Nem! Térj magadhoz Daphne, te nem vagy ilyen! – Már teljesen mindegy volt, tudtam, hogy utána fogok menni. Azt hiszem, a lelkem mélyén valójában nem vagyok gonosz, csak már elfelejtettem, milyen is jónak lenni. Gyorsan beleszórtam bűbájtan felszerelésemet a táskámba, majd utolsóként sietve elhagytam a termet, csak a hosszú, diákoktól nyüzsgő folyosón lassítottam lépteimen. Most merre? Körbenéztem, de egyetlen Mardekárost sem láttam, az ismerős arcok mind mitugrász Griffendélesekhez vagy bamba Hugrabugosokhoz tartoztak, akik még csak nem is egyedül, hanem csoportban álldogáltak a fal mellett. Ekkor észrevettem a folyosó legvégén egy egyedül ácsorgó lányt, aki sajnos piros talárt viselt, de legalább egyedül volt.
-Hello! – álltam meg szemben vele. Próbáltam kevésbé gúnyos hangon beszélni, kivételesen normálisnak kell lennem…Pár percig. – Nem láttál erre egy barna, göndör hajú Mardekáros lányt?

Lassan teltek a percek, a szemeim pedig már-már lecsukódni készültek az unalomtól, és Flitwick professzor szokásos prédikációjától - ami máskor érdekesnek tűnt, de most a hátam közepére sem kívántam. A fejem lassan lehajtottam a bűbájtan könyv lapjaira, és már közel voltam ahhoz, hogy mélyen elaludjak, de akkor megszólalt a megváltást jelentő, csilingelő, éles hang a fülemben, majd értetlenül felkaptam a fejem, körülnéztem, és észrevettem, ahogy a többi diák felugrott a helyéről. Szemeim nagyra nyíltak, majd felpattantam a székemről, és gyorsan bedobáltam mindent a táskámba, majd kiviharozni készültem az osztályból. Visszafordultam, és megszólaltam.
- Sziasztok, további kellemes napot, Flitwick professzor - mondtam illedelmesen, csak hogy ne higgyék, hogy neveletlen vagyok.
Említenem sem kell, hogy senki nem hallotta a nagy teremben elvesző hangomat, de nem is érdekel. Flitwick professzort nem láttam már sehol, majd megpillantottam a értetlen arccal nézelődve, a földön ücsörögve, mintha valaki fellökte volna. Halk kuncogás hagyta el a szám, majd kiléptem a zsúfolt osztályteremből.
Lassú léptekkel, sétálni kezdtem a hosszú, és széles folyosón, a nyüzsgölődő, és integető képeket nézve. Nem mintha nem láttam volna még ilyet, de most kivételesen ez kötött le, és még mindig érdekesebb volt, mint a bűbájtankönyv.
Halk lépteket hallottam magam mögött, majd megállt elem szembe egy szőke hajú, mogorvának tűnő, mardekáros lány, akit talán még nem láttam eddig az iskolában
- Szia - mosolyodtam el - Sajnos nem, nem láttam senkit errefelé. De ha gondolod, segíthetek megkeresni.

Csak akkor tudatosult bennem, hogy segítséget kértem egy Griffendélestől, amikor a meggondolatlan szavak már elhagyták a számat. Legszívesebben meg nem történté tettem volna az egész esetet, de sajnos nem rendelkeztem egyetlen kósza időnyerővel sem, ami segíthetett volna rajtam. Ha ezt valaki megtudná.
A lány felajánlása, hogy segít megkeresni Melissat, váratlanul ért. Egy Griffendéles akar segíteni nekem? Pont nekem? Biztos, hogy megbolondult a világ…és azt hiszem én is.
- Rendben – vontam vállat. Döntésemet, már a meghozatala előtt megbántam, mégis mellette döntöttem. Hogy miért, azt magam sem tudom. Ránéztem a lányra, aki kérdő tekintettel bámult rám, valószínűleg azt várta, hogy megköszönjem a segítségét. Igen, ez lenne az illő, ezért véletlenül sem teszem...
Gondolataim újra és újra visszatértek bűbájtanra, de most már hallottam barátnőm szavait és a hangját, ami…szomorú és csalódott volt. Elárultam, ezen nincs mit szépíteni.
-Tényleg ilyen pocsék barát vagyok? – bukott ki belőlem a kérdés. Na ne! Ezt hangosan mondtam? Ugye nem?

Egy kis ideig kérdőn néztünk rám, míg végül elfogadta a segítségemet.
- Akkor gyere, keressük meg. -
Némán, egymás mellett, elindultunk a hosszú, és széles folyosón. Egyikünk sem szólalt meg, bár nem is bánom, mert eléggé unszimpatikus egy lány ez a... Hogy is hívják? Tökéletes, még a nevét sem tudom, de önzetlenül felajánlom a segítségem egy teljesen idegen lánynak, aki arra sem méltat, hogy egy nagyon, de nagyon halk 'köszönöm'-öt kinyögjön. Bár nem haragudhatok rá, mert még jóformán nem is ismerem. Egy idő után, nagy meglepetésére megszólalt.
- Ööö. Izé. - értetlenkedtem - Ezt én nem tudhatom, mert még nem is ismerlek.
Felvont szemöldökkel, meglepődve lépkedtem tovább a folyosón. Honnan tudhatnám, hogy ő mennyire jó, vagy más esetben, rossz barát? Semmit nem tudok róla, jó talán annyit - a talárja színeit nézve -, hogy mardekáros, talán a gorombábbik fajtából. De egyéb semmit, sőt, még azt sem, hogy kit is keresünk, na meg, hogy miért.

Csendben haladtunk az üres folyosókon. Szerencsére már becsengettek így rajtunk kívül senki nem tartózkodott errefelé. Gondolom neki – néztem a lányra, akinek még a nevét sem tudtam – sincs több órája, sajnos. Igazán boldog lettem volna, ha hirtelen eszébe jut, hogy neki éppen mágiatörin kellene lennie. Ez a helyzet már most is elég kínos, és ennél még csak rosszabb lehet. Egyáltalán mi jutott eszembe, amikor odamentem hozzá? És ha ez nem lenne elég, miért fogadtam el a segítségét? Ennyire csak nem lehetek kétségbeesve egy egyszerű baráti vita miatt. Csakhogy ez nem csak egy veszekedés volt, most tényleg túl messzire mentem, féltem, hogy Melissa ezt már nem nézi el nekem, és, hogy a barátságunknak örökre vége. Már a gondolatra is összeszorult a torkom, valamiért ragaszkodtam barátnőmhöz, akit mindig csak kihasználtam, semmibe vettem, sőt, amiért mindezt bevette, még le is néztem. De akkor miért érzem magam ilyen pocsékul?
És ekkor kicsúszott a számon a kérdés, amit csak gondolatban és főleg csak magamnak akartam feltenni. Egy pillanatra megtorpantam, nagyon reméltem, hogy nem hallotta, vagy lehet, hogy csak képzeltem, hogy kimondtam hangosan. De sajnos pillanatokon belül kiderült, hogy még nem hallucinálok, viszont össze-vissza fecsegek.
-Tudod ez csak amolyan költői kérdés volt. – vettettem oda ellenségesen, megszaporázva lépteimet. Lehet ez a nap még ennél is rosszabb? – Ez az egész helyzet, annyira abszurd, nem? Egyáltalán miért segítesz nekem? – néztem rá gyanakvóan. Számomra, aki kedves és segítőkész, az akar valamit. De mégis, úgy éreztem, hogy neki nincsenek hátsó szándékai, ellentétben ’barátaim’ nagy részével, akik igazán boldogok voltak, amikor nekem bármi gondom volt. Ők gondolkodás nélkül, bármikor hátba támadnának, ahogy én is őket. Melissa volt az egyetlen kivétel…

- Aha, szóval költői kérdés. - mosolyodtam el.
Egy pár másodpercig nem szóltam semmit, majd újra megszólaltam.
- Talán egy kicsit. Egyébként, fogalmam sincs, hogy miért segítek neked. Talán azért, mert az anyám, és az apám megpróbált egy parányi önzetlenséget, és segítőkészséget nevelni belém. -
Valóban, fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém. Miért segítsek neki megkeresni valakit, akit szintén nem ismerek? Nem tudom, mi bajom van, talán meg kellene látogatnom Madam Pompfreyt. Igaz, világéletemben önzetlen kis lélek voltam, és 'jó tett helyében jót várj' elven éltem, de ismeretlen emberekkel nem igazán szoktam szóba állni, felajánlani a segítségem. Ha meg igen is, rögtön elutasítsák azzal az indokkal, hogy megint csak egy újabb, griffendéles, nyafogós stréber lányka vagyok, aki csak 'véletlenségből' került a Griffendélbe, és minden egyes nagyobb megpróbáltatásnál rohan anyuci, védelmet nyújtó szoknyája alá.
Továbbra is némán sétáltunk a folyosón nézelődve, majd én szakítottam meg a csöndet.
- Egyébként kit keresünk, ha szabad megkérdeznem? -

Egy griffis szüleitől ez a fajta naivitás egyáltalán nem volt meglepő. A világ nem csupa móka és kacagás, és az emberek sem földre szállt angyalok, ahogy az ilyenek gondolják.  És valami furcsa okból ezek a bizonyos ’önzetlen’ emberek mindig rábasznak.
- Te tudod. – vontam meg a vállam, jelezve, hogy ha ilyen hülye, akkor meg is érdemli, amit kapni fog az élettől. Újra gondolataimba merültem, amik még mindig ugyanazon téma körül keringtek. Tulajdonképpen ötletem sem volt, hogy merre induljunk, és azt sem tudtam, hogyha megtalálnánk, akkor mi a francot mondhatnék neki. Ahhoz túl büszke vagyok, hogy bocsánatot kérjek, de akkor mi legyen?  
- A neve nem fontos, úgysem ismered – hárítottam el a kérdését. – Ha nagyon ki lennél akadva valami miatt, hova mennél? – A legjobb lenne ezt az egész hercehurcát elfelejteni. Akár ki is próbálhatnám az exmemoriam varázsigét, - tanakodtam magamban- azzal mindenki jól járna. Főleg én. És ez a fontos. Tényleg komolyan gondoltam a dolgot, ha úgy alakulnak az események, akkor használni fogom az átkot.