Magnus Scabior

Magnus Antioch Scabior || Scabior || 30 || Nick Moran

 
Teljes név: Magnus Antioch Scabior

Születési idő: 1965. 11. 18.

Születési hely: Franciaország, Calais

Élőhely: Anglia, London

Pálca: 9,5 hüvelyk, cédrus fa, kelpisörény mag

Foglalkozás: Fejvadász

Ilyen vagyok....

Szögezzük le az elején: Még az anyám is csak Scabiornak hívott. Ha véletlenül megtudnád az igazi nevemet, addig szorítom a kicsiny torkod, míg el nem felejted.


Cifra meghajlás, lazán megkötött zsabó, gyűrűk, kövek, bőr, mindezt elegáns tálalásban. Ez vagyok én.

Nem vagyok valami tagbaszakadt ember, de úgy futok, mint egy toportyán, ha kell - értse mindenki, ahogy akarja. Néha hallom, hogy cukkolnak azzal, gyúrnom kéne, ám ők utána többnyire már csak vinnyogni tudnak. Érzékeny lélek vagyok, na!

Hajam -amivel még rosszabb napokon is elég sokat törődöm- rőtvörös, az a lehetetlen árnyalat a sötétbarna és a vörös között. Ha viszont ez nem lenne elég, még egy teljesen vörös csíkot is festek bele, aztán az egész hullámos loboncot könnyeden hátrafogom egy szalaggal. Borotválkozásra már kevesebb időm jut, így nem ritka az egy-két napos borosta az államon.
Öltözetemet is átitatja a dzsentris sznobság, ahogy anyám nevezné (isten nyugosztalja a vénlányt), ing, mellény, mente, zsabó, sál, bőrkabát, farmer vagy vászonnadrág, csatos bakancs. Szinte már a védjegyem a vörös karszalag és a levágott ujjú kesztyű. Mindez a kényelmemet és sosem múló bájomat szolgálja.

Egyik kedvenc csecsebecsém az ezüst kudugyűrűm, pajtásaim, pardon, bajtársaim enélkül nemigen láthattak még.

Mozgásom jellegzetes, mert valahogy a kezemmel sosem tudok mit csinálni. Ezért többnyire csuklómat ingatva fent tartom, könyökben meghajlítva, vagy zsebben, esetleg a tarkómon fűzöm össze.
Na de ki vagyok én? Modernkori bölcselkedő, filozófus, polihisztor. Jó, a humorom briliáns, bárki láthatja. Pimasznak, egoistának, perverznek és elmebetegnek is neveznek, és tényleg vannak furcsa hóbortjaim, én is elismerem. Ha a koboldkirály, Jareth, nem lenne olyan meleg, mint a kályha, ő lenne az én példaképem, így azonban csak én vagyok magamnak, akit imádhatok.

Az én történetem....

 
Anyám főleg borgőzös éjszakákon hangoztatta fennen, hogy mekkora szemét is volt az apám, mert miután a kis aranyvérű úrfi szerelmet vallott neki, és kiélte magát rajta, ő pedig bevallotta neki, hogy várandós, úgy hajította ki, hogy meg sem állt a szomszédos országig, ahol aztán meg is születtem. Természetesen az ő nevét viselem. Nem a keresztet. A másikat.

A kurafi egy ezüst gyűrűt adott neki útravalóul, hogy azért mégis legyen miből egy darabig megélnie, ám ő dacból megtartotta, és azt hordom a mai napig.. Na jó, ugye ti sem vettétek be ezt a szarságot? Csak mert annyiszor hangoztattam már a tábortüzek melegében, hogy lassan én is elhiszem. A kudugyűrűt egy vérfarkas házából emeltem el, de erről később.
 
Vissza anyámra - szóval az öreglány valahogy fentartott engem, magát, meg a költséges kis hobbiját, az ivászatot, mígnem egyik este bele nem fulladt a szenvedélyébe. Szó szerint, ugyanis egyik este, mikor az üveg fenekére nézett, az visszakacsintott rá, és egy fehér kelpin ellovagoltak az örök vadászmezőkre.
 
Én meg ott álltam, nettó tizenegy évesen, már megvolt pálcám-könyvem mindenem, erre a rokonék elhoztak az országból. Na jó, nem mondom, hogy bánom, hogy kimaradt az életemből a Beauxbatons, de azért cink volt tök újként érkezni a családba és a suliba is, arról nem is beszélve, hogy az angolt csak törtem.

Röviden Rachevskey-ékről: cuki, gazdag máguscsalád, mindig mindegyik tagja büszkén viselte a griffendélesek mintáját, jelképét, mindenét, még londoni otthonukban is. Az anyuka – bár elvileg édestestvére volt az enyémnek – még csak kicsit sem emlékeztetett arra a nőre, aki felnevelt, de ő ragaszkodott hozzá, hogy az ő vére vagyok, én meg nem tiltakoztam, ameddig meleg ételt és tetőt biztosított.

Az apuka is úgy-ahogy rendben volt – egészen ameddig az a béna kalap mardekárosnak meg nem tett. Onnantól mondhatni.. hűvössé vált a kapcsolatunk. Hála égnek, nem láttuk túl sokat egymást, a velem egyidős kölykeihez ellenben nap mint nap volt szerencsém. Néha magamat is meglepem, milyen rendes gyerek voltam: tanultam, mint a kisangyal, hogy egyszer megfeleljek az elvárásoknak, és igazi auror lehessek, akit az a pöcs is emberszámba vesz.
 
Ahogy azonban teltek-múltak az évek, a dolog elmérgesedett. Azért amikor a gyerek azt hallja, hogy akármit csinál, úgyis csak egy utolsó kis mardekáros, aki csakis szemét és gonosz lehet, akkor egy idő után beint, hogy akkor anyátok, tényleg az leszek. Ez a továbbtanuláskor jött ki, az egyik ilyen után ugyanis ráborítottam az egyik tanárra az asztalt, aki egy ízes kicsapással honorált. (A tanárbáról azt kell tudni, hogy egy töketlen fajankó volt mindig is, aztán egyszer csak elkezdett diáklányokat enni, de erről is később.)
 
Időközben összeszedtem egy kis animágiát, bár egy vékonydongájú nádifarkasnál azért többet reméltem. Úgy általában viszont jobban értek a védelmekhez, illetve azok lebontásához.
 
Szóval magánvállalkozásba kezdtem, és olyanokat kezdtem gyűjteni, amire törvényeink szent szolgái képtelenek, mert a) inkompetensek b) töketlenek c) mert köti őket a saját agyrémük, amit erkölcsi kódexnek neveznek.

Vérfarkasokat, vámpírokat, azkabani foglyokat kezdtem kergetni néhány sorstárssal, és elég jól is ment a bolt. Emlékeztek még a tanárra? Na, szóval az történt az öreggel, hogy egy vérfarkasnak csak félig sikerült elszopogatnia, ő pedig megpróbálta elhallgatni a dolgot. Utána pedig megevett kés diákot, és elszabadult. Uzsgyi, nyomára keltünk, és hogyhogy nem, elfogás helyett végül csak lepuffantottam. Üzlet, és régi, hagyományos bosszú ötvözve, akkor, ott ez senkit nem zavart, főleg nem a diákok szüleit. Kis emléktárgyként tettem zsebre a gyűrűt, amiről csak isten tudja, honnan is származik, és annak története milyen girbe-gurba.
 
Pár évvel később, mikor valami új emberimádó kormány került hatalomra, elővették az ügyet, és úgy gondolták, jót fog nekem tenni pár év a hűvösön.
 
Ők jónak gondolták. Nekem viszont maga volt a kín. Legalábbis először. Azok a dementorok ugyanis még az életkedvet is elveszik az embertől (hol is van ilyenkor az a nagy emberimádat?), de ha folyamatosan jókedvű valaki, azzal már nem lehet mit csinálni. Nem állíthatom, hogy egészen épelméjűen szedtek onnét elő, de azt sem mondhatom, hogy százas voltam, mikor betettek oda.
 
Hogy minek is köszönhetem a kijutásomat? Ironikus, de egy vérfarkasnak, Greybacknek. Szerinte ugyanis ha az őféléket össze tudtam fogdosni, néhány sárvérű igazán nem fog akadályt jelenteni. Pandúrból rabló? Furcsa kifejezés, de nemigen mondhatnám, hogy nagyon el lettem volna ragadtatva az akkori vezetéstől.

Amíg kígyóorrú hatalmon volt, úgy megszedtem magam, hogy több se kell - tíz galleon egy mugliivadékért! – így nem volt nehéz zsebretenni azokat, akik vissza akartak volna zsuppolni a börtönbe.
 
Bocsánatkérések, fogadkozás, hogy imperius alatt álltam végig.. De azért a sálat megtartottam.
 
Londonban van egy lakásom, egy régi halálfaló személyes kis szerelmifészke, kopott bútorokkal, koszlott tapétával, mindennel, amit imádok. Sok időt mégse töltök itt, a hivatásom elszólít, én pedig imádom a vidéket, az erdőségeket, a szimatomra hagyatkozva kergetni az áldozatot.
 
Ó, és mi a véleményem az új törvénykezésről? Ezt nektek. Már betöltöttem a harmincat, mire kitalálták ezt. Az én csodálatos génjeimet amúgy sem lehetne reprodukálni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdemes a munkálatokat elvégezni (sőt, állítólag népszerű vagyok a hölgyek körében, de ezzel úriember nem kérkedik. Ó, várj.), szóval alig várom azokat a nőket, akik másra sem vágynak, mint elszakadni a férjektől. Jessz.
 
Mi a helyzet az angolommal? Köszöni, valójában annyira primitív ez a nyelv, hogy már régen perfektül beszélem, ez persze nem akadályoz abban, hogy végtelen kényelmemben raccsoljak vagy be-beszúrjak egy francia szót a beszédembe. Az olyan.. hozzámtartozó és laza.
 
Kedvenc eszközeim.. nem is tudom, sok van. A mordály és az medvecsapda menő, de nem olyan hatékony, mint az ostor és a pálca. Mindegy is, ha van mindből nálam.

Szóval. Most ismét szabadon járok-kelek, imádom az életet, és csinálom, amiben jó vagyok. Vadászom.