Daniel Folds

Ahogy kilépek az ódon kastély falai közül a friss levegőre, rég várt szabadságérzet száll meg, mely után egész nap szomjaztam. Merlinre mondom, ez a hét szörnyű volt… Bájitaltanból az a vén róka úgy megizzasztott, mint a vérebet a szarvast hajhászó király egy egész napos vadászaton. Az öreg Lumpsluck jól tudja, hogy ki nem állhatom a főzőcskézését, és alig tudom tartani azt az Elfogadható szintet, amit talán még képes vagyok teljesíteni, de azért folyamatosan feleltet, engem pesztrál a kérdéseivel. Nem vagyok rosszvéleménnyel a tanár úrról… igazából Pitonon kívül senkit sem utálok az iskolában… esetleg még Fricset. Megértem, hogy azért feleltet, mert talán azt akarja, hogy javíthassak, de egy idő után beláthatná, hogy ezzel pont az ellenkezőjét éri el, és végén még lebukdácsolok egy osztállyal alább a jövő tanévben… hiába… nincsen érzékem a főzetkutyulás tudományához.
Mihelyst körülnéztem egy kicsit, megindulok a dombról lefelé, és utamat veszem egy a tó partján lévő fűzfa árnyékának irányába. Sokszor járok ki oda, általában minden nap, ha tehetem. Szeretem azt a helyet… nem igazán szokott ember lenni a közelében, így aztán tökéletesen megfelel számomra, hogy kiszellőztethessem a fejemet, tanuljak, vagy befejezhessek egy verset, amit egyébként a hálókörletben nem vagyok képes.
A kastély egyik tornyánál befordulva feltűnik előttem a tó vize, jóval arrébb pedig az úti célomat jelentő fa. Emlékszem még az első pillanatra, mikor megpillanthattam ezt a látványt öt évvel ezelőtt gólyaként, noha egy csónakban ücsörögve a tavon.

A legelső hónapjaim a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában rendszerint azzal teltek, hogy eltévedtem, aztán újra eltévedtem a kastélyban. Ennek köszönhetően hamar megtaláltam a rejtekutakat… a megfelelő tantermekkel ellentétben. Végeredményben ezek a szerencsétlen eltévedések, mégis szerencsés véget értek, hiszen így ismertem meg a legjobb barátomat is, Nate-tet.
Mágiatörténet órára kellett volna mennem, azonban sehol sem találtam a tantermet. Általában a többi Hollóhátas diákot követtem, hogy ha már egyszer óráról kések, akkor ne egyedül kelljen, de most valahogy nem sikerült elérnem a „turnust”, így aztán egyedül vágtam neki a kísérletnek.
Annyit tudtam, hogy Binns professzor tanterme az első emeleten van… ez már elég kiinduló pontnak – gondoltam én. Azonban szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy a mágusiskola lépcsői nem igazán úgy működnek, mint a muglivilágban, és szeretik változtatni a helyüket, így aztán először a Hollóhát klubterméből, a toronyból kellett lejutnom az elsőre, hogy majd ezt követően, valami csoda folytán meglelhessem az óra helyszínét. Ennek tudatában nagy elszántsággal elindultam az általam sejtett irányba, de ahogy nagyban lépcsőztem azon kaptam magamat, hogy sokkal inkább felfele, mintsem lefele haladok. Akkor vissza… - gondoltam volna megint, de mire megfordultam, a lépcső eltűnt mögülem, és egy másik ajtóhoz pártolt a falak túlsó oldalán…
Akkor kizárásos alapon felfelé. – döntöttem el magamban a kérdést, miután láttam, hogy a lépcső jobbá szeret azon a tér felen maradni, mint hogy az én segítségemre legyen.
Újabb hosszú szakasza kezdődött meg az órakeresésnek, és már kezdtem azt hinni, hogy megtaláltam a megfelelő utat, mikor döbbenetemre kilyukadtam a földszinten. Hogy nézhettem így el? Olyan nem lehet, hogy egy épületben a másodikról le lehessen jutni a földszintre, de az elsőre nem… Újra fordultam volna, mikor meghallottam magam mögött egy hangot.
- Talán eltévedtél?
Jó érzés volt végre egy emberi hangot hallani a képek kuncogásán kívül, akik láthatóan jót mulattak szegény gólya szerencsétlenkedésén, de segíteni már nem annyira akaródzott nekik.
- Igencsak. – fordultam a hang irányába, és megláttam Natet. Egyidősnek tűnt. Ugyanolyan hollóhátas címerű talár volt rajta, mint rajtam, és az arcát is mintha már láttam volna a klubhelyiségben, de csak futólag, ahogyan az induló vonat ablakából figyeli a peronon álló alakokat az ember. – Te tudod, hogy merre van a mágiatörténet tanterem?
- Úgy nézek én ki? – vigyorodott el Nate. Nem igazán tudtam mire vélni azt a vigyorgást, de valami azt súgta, hogy igenis a pillanathoz való ez az őszinte mosoly. – Azt hittem, hogy te majd tudod. Amúgy nevem Nate. Hát a tied?
- Daniel. – viszonoztam a bemutatkozást, és megmarkoltam a fiú által köszönésre nyújtott kezet. – Mi tévők legyünk?
Nate ekkor csak megrándította a vállát, ahogy azóta számtalanszor… ez volt, és ez a szokása. A történet sikerrel zárult, noha már csak az óra utolsó percére értünk be (Binns professzor láthatóan nem vette észre… ami azt illeti arról sem vett volna tudomást, ha nincsen senki sem a teremben), de ezerszer megérte… Nate-el azóta a legjobb barátokká lettünk, és hiszem, hogy azok is maradunk halálunkig.

A nosztalgiázást megszakítva erőt vettem magamon, és a tó látképéről levéve tekintetemet, ráérősen megindultam a fűzfámhoz. Útközben megpillantottam két hollóhátas lányt, akik egyel alattam jártak, így valamilyen szinten ismertem őket. Köszöntem nekik, ők visszaköszöntek, majd megváltunk egymástól. Az egész olyan volt, mint egy piszkozat apámék kapcsolatáról lejegyezve.

A szüleim tizenhat éve ismerték meg egymást, apám elmondása szerint filmbeillő módon. Ő maga varázsló volt, míg anyám egy egyszerű mugli, aki csak bevásárolni szeretett volna a sarki szupermarketben. Éppen egy építkezés mellett haladt el, mikor az egyik daru rakománya megbillent, és a tömérdek nehéz vasrúd egyenesen felé száguldott hihetetlen sebességgel az elkerülhetetlen halállal fenyegetve. Apám viszont jókor volt jó helyen, és egy ügyesen véletlennek álcázott bűbájjal eltérítette az építkezési anyagot, hogy a szerencsétlen nőnek ne legyen semmi baja. Első látásra szerelmesek lettek egymásba, és igen gyorsan, elég közel kerültek egymáshoz… úgymond… És hát én lettem a végeredmény.
Azonban a románc nem boldogan ért véget. Anyámnak túl sok volt a varázsvilág… és túl sok volt apám is, így mikor megszült engem, egyszerűen csak elment. Se puszi, se pá… csak eltűnt. Apám persze hetekig kereste fel,s alá, de semmi… A nő, akit szeretett, úgy el akart előle tűnni, hogy még a varázslattal sem lelhetett rá... melybe végül beletörődött ő is.
Így ketten maradtunk apámmal. Soha sem házasodott meg… legalábbis eddig nem. Hallani sem akart másik nőről, mert szentül hitte, hogy nem tud asszonyra nézni úgy, hogy ne anyámat lássa benne.
Gyermekkoromat úgy, mint most is, át- és körbefonta a varázslat. Albert Folds (mert így hívták apát) nem igazán volt túl jó a házimunkák elvégzésében, így aztán mindenre bűbájt bocsájtott, amire csak lehetett, a mosogatástól kezdve, a mosáson át, a zsalugáterek kinyitásáig és a szellőztetésig. Arra nevelt, hogy szeressem a mágiát, és minden erőmmel legyek azon, hogy megismerjem, és tudjam használni a jövőben. Megismertette velem a kviddics szabályait, amiben igazán nem mutattam olyan kivételes tehetséget a későbbiekben, de nekem az is pont elég, hogy nem esek le a seprűről, ha nekem jön egy másik játékos vagy, hogy be tudok dobni egy labdát abba a karikába néha napján.
Apám auror volt, és szívügyének tartotta, hogy meg tudjam magamat védeni mindentől, ami fenyeget. Így lehetett az, hogy még a Roxfortba sem jártam, de már annyi párbajátok igéje volt belevésve a fejembe, mint egy negyedik évfolyamosnak. Persze apám mindig nagy gondot fordított arra, hogy ne tanítson olyan dolgokat, melyekkel túl sokat tudnék ártani a másiknak nagy forrófejűségemben… nem mintha valaha is az lettem, vagy ilyen előfordult volna… izé… akarom mondani: túl sűrűn.
Mindenesetre nem panaszkodom a gyermekkorom miatt. Apámmal jól eléldegéltünk, és aurori állásának köszönhetően nem is éheztünk. Az, hogy anyám elhagyott, nem igazán hátráltatott sohasem… legalábbis addig, míg meg nem tudta egy mardekáros diák, aki szívesen emlegette a dolgot, közben igen változatosan ecsetelve, hogy anyám foglalkozása valószínűleg az útszéléhez, és a pénzért nyújtott szolgáltatásokhoz köthető, ezzel rendesen kóstolgatva a türelmemet… ami egy hónap után egyszeriben csak elfogyott. Aznap eléggé zabos voltam, és mikor megjelent a fiú, nem voltam rest visszavágni neki. Sajnos ő erre pálcát rántott ellenem, és ez volt az utolsó csepp a pohárban. Ez azt hiszem a negyedik évem elején történt, és akkor jártam először a Roxfort igazgatójának irodájában.
Dumbledore valahonnan mindent tudott, bár ezen nem lepődtem meg. Tisztában volt vele, hogy mit mondott a mardekáros, tisztában volt vele, hogy ő volt a forrása a problémának, és azzal is tisztában volt, hogy mit tettem. Úgy érezte mind a ketten eleget szenvedtünk. Engem egy félévre azért leküldött a könyvtárosnak "segíteni", hogy tanuljak az esetből, és ne nagyon lebegtessem fel az iskolatársamat Locomotor bűbájjal a kastély egyik osztályterme ablakához, Silencio varázslattal elhallgattatva a kiáltásait, és egy délutánra kint hagyva őt az októberi időben lebegni félmeztelenre vetkőztetve legközelebb (szerencsére nem lett semmi baja az esetből, azon a tettetett megfázáson kívül amivel igyekezett a javasasszonynál kikérőt kimódolni... pechjére egész nap sütött a nap, így nem hitték el neki a nagy betegségét), de egyéb következménye nem lett… Persze nyomatékosan meg kellett ígérnem, hogy nem fog többet ilyen előfordulni… amit be is szándékozok tartani. Dumbledorenak egyszerűen képtelen lennék hamis ígéretet tenni… tisztelem őt, és nem akarok visszaélni a bizalmával.
Piton professzor persze már nem volt ilyen kedves… még abban az évben kis híján megbuktatott bájitaltanból, ami ugye nem túlságosan nehéz vállalkozás, tekintve, hogy soha nem voltam belőle valami jó, és minden apró baklövésemet iszonyatosan megbüntetett vagy pontlevonással, vagy házimunkával. Ami azt illeti, nem túl sok ilyen alkalom volt, hiszen ezután már vigyáztam a zsíros hajú sátánnal. Mikor átvette az SVK tanítását, azt hitte, hogy ott ugyanúgy le tud majd rontani, mint bájitaltanból, amit a független Lumpsluck professzornál feljavítottam, már amennyire tudtam. De arra hiába várt. Apám nevelése nagyon sokat segített, így aztán SVK-ból ritkaszámba fordult elő az olyan rontás, vagy védekezés, ami ne sikerült volna… legalábbis a szintemhez megfelelően. Egy jegyet megint csak elkönyvelhetett sikerként, de én is és mindenki tudja, hogy csak azért rontotta le, mert megorrolt rám a múltban történtek miatt... ami tekintve, hogy milyen könnyen megúsztam, nem is olyan érthetetlen jelenség.

 Visszafordulok a két lány felől, folytatva megint utamat a fűz felé. Mihelyst végre elérem azt, nekidőlök a fa törzsének és lehunyom a szememet, hogy átgondolhassak mindent, ami eddig bennem volt, és ki akart törni. De nem úszom meg ezt ilyen zavartalanul.
Hirtelen lépések hangjára leszek figyelmes, és nem messze tőlem feltűnik egy fiú a kezében valami hivatalosnak tűnő levéllel, melyet nagy izgalommal bontogat ki. Tudom, hogy mi van benne, már csak a külsejéből kiindulva. A Minisztérium küldte, és egy név áll a papíron… egy másik fiatal neve, akit a jövőben köteles vagy elvenni… legalábbis az új rendelet szerint… Mikor megtudtam, hogy milyen abszurd módon próbálják orvosolni a népességcsökkenésének problémáját, nem tudtam, hogy röhögjek-e, vagy sírjak. Van benne valami, hogy az azonos vérűek házasságából sok kvibli születik, de hogy lehetnek ezek ilyen szűk látókörűek? Azt hiszik, hogy a boszorkányok és a varázslók jövőjét majd ők dönthetik el? Azt hiszik, hogy egy emberre ráerőltethetik egy másik szerelmét? Ilyen alpári gondolatot még egyszer sem hallottam… Mit remélnek ettől? Az elégedetlen mágusok és boszorkányok első dolga lesz fellázadni a rendszer ellen, és akkor majd megeheti a Minisztérium, amit kifőzött.
Ami azt illeti, én is megkaptam a levelemet, de egyelőre nem láttam még a lányt. Bár ha ellenzem is ezt az egész badarságot… azért kíváncsi vagyok arra, hogy milyen lehet… ahogy a többség kíváncsi ebben a helyzetben.
Gyorsan elhessegetem a gondolataimat erről a témáról, és előretekintve végre belefúrom a tekintetemet a tó szürke vizébe, elmerülve elmém saját tengerének hullámai között, hogy így maradjak addig, míg ezek a hullámok le nem vedlenek egyszerű vízfodrozódássá...