Clara Flowers

A hajam vöröses, dús, és megzabolázhatatlanul ott van mindenhol. A bőröm sosem volt sápadt, a harapás óta viszont nagyon is az. Pláne telihold környékén. Kisebb koromban gyorsan megnyúltam, most már viszont átlagos a magasságom és a testalkatom is, csak kicsit több izom van rajtam, mint a lányok többségén. Stílusom eléggé egyedi, amivel nem egy érdekes pillantást csalok magamra nap, mint nap. De ha nem is ennek, akkor a szemeimnek köszönhetően: az egyik barna, a másik sötétkék. Így születtem, de ha tudnék, nagyon is lemondanék róla. Szeplőim nincsenek, az csak sztereotípia, hogy minden vörös hajú szeplős. Különben is, a szüleim sem vörös hajúak, az egyik nagymamámtól örököltem, ami szintén furcsa, mert a vörös haj így sokkal ritkábban öröklődik, de én örülök neki - ez csak még jobban kifejezi a különbözőségemet a sok fekete hajú rokon között.
Természetem mindig is lobbanékony volt, amióta a farkas bennem él, pedig csak még jobban. Haragtartó vagyok, és ha látszólag meg is bocsátok, nem felejtek. Nehezen nyílok meg, ha megteszem, azt meg kell becsülni. Gyűlölök gyengének mutatkozni, az érzéseimet is gyakran magamba fojtom, amik így belülről mérgeznek engem. Mit meg nem adnék, ha megoszthatnám őket valakivel...! De muszáj beletörődnöm, hogy az a valaki nincs többé. Menthetetlenül álmodozó vagyok, és imádom a meséket. Még a mugli-meséket is. De ezt az oldalamat egy időre kénytelen voltam Voldemort miatt elnyomni, és még ma sem sikerült rendben visszahoznom. Igazi érzéseimet azzal leplezem, hogy beszélek. Sokat. Ha nem beszélek, az akkor van, mikor már túl sok érzést fojtok magamba. Nem vagyok egy barátkozós típus, első látásra gorombának és ellenszenvesnek tűnhetek, sőt, egyesek szemében sokadik látásra is. Nem egy ellenségre tettem már szert az évek alatt.

Aranyvérű. Áruló. Forrófejű. Griffendéles. Lázadó. Merlin verése. Átkozott. Szavak, melyek könnyen megbélyegzik az embert, főleg, ha egy mardekáros, aranyvérű família sarja. Edinburgh-ban nőttem fel négy testvéremmel, szüleimmel, nagyszüleimmel és még pár rokonnal. Már egész kiskoromban éreztem, hogy valami nem stimmel körülöttem. Mikor a szomszéd varázslógyermekkel játszottam - amit megtiltottak nekem -, éreztem, hogy ott valami más. Amíg nagyobb lettem, nem fogtam fel ennek jelentőségét; azt hittem, az a természetes, ha a házimanónk naponta többször megfenyíti magát, és hogy én is meg leszek verve, ha valami rosszat csinálok, mert nem tapasztaltam az ellenkezőjét. Aztán egyszer, hét éves koromban, olyat láttam, amit nem kellett volna: lementem a mindig is tiltott helyre, a pincébe. Koponyákat láttam, furcsa, torz testeket, veszélyes holmikat. Fulladoztam attól a helytől, fizikai értelemben rosszul voltam a sötét mágia jelenlététől. Kutattam: könyveket találtam, lopott dolgokat, olvastam, és olyan dolgokra jöttem rá, amit egy akkora gyerek még nem foghat fel ésszel. Sírtam. A szüleimbe vetett hitem, mely ösztönösen minden gyerekben megvan, az az ártatlan, vak szeretet a szüleim iránt azokban a pillanatban párolgott el, lyukat marva a szívembe. Nem tudom, mennyi idő telt el, csak azt, hogy akkor és ott minden megváltozott. Apa rám nyitott, és olyan haragra gerjedt, mint még soha. Minden egyes szava és ütése még egy és még egy téglát széttört a falamból, amit a szüleimbe vetett hitem köré építettem, míg végül az emléke is eltűnt. Akkor és ott meg is halhattam volna, ha a szomszéd nem sétál épp a ház előtt, és a sikolyaimat hallva nem riasztja az aurorokat. Persze, mire kiértek, a pincéből már nem láttak semmit, újra el lett rejtve, épp úgy, mintha ott sem lenne, de a vért és a patakzó könnyeimet nem lehetett meg nem történtté tenni. De ahogy megy ez aranyvérűéknél, úgy ment most is: egy kis pénz ide, egy kis pénz oda, máris meg nem történtté vált az eset. Csak az én szívemet nem lehetett helyre hozni.
Négy év alatt, ami még a roxforti tanulmányaimig hátra volt, annyira elhidegültem a szüleimtől és a testvéreimtől, hogy volt, hogy egy hétig nem beszéltem velük. A testvéreimmel nem így volt, ők nem értették, nekik tetszettek a sötét varázslatok, tisztelték Voldemortot... Csak én voltam, aki ordítani voltam, akárhányszor egy-egy újabb, fényező történetet hallhattam. Végérvényesen akkor szakítottam velük, mikor a Teszlek Süveg, elsőként a családban a Griffendélbe rakott. Találtam egy barátot, egy igaz barátot, Eve-et, nála és a szüleinél töltöttem a szüneteket, a testvéreimmel meg igyekeztem minél kevesebbet törődni (de ebbe azért nem számolom bele a párbajokat). Aztán jött a hidegzuhany, Voldemort visszatért, én pedig amint értesültem róla - biztos forrásokból -, azonnal beléptem a Rendbe.
Abban az évben a Roxfortban maradtam karácsonyozni, Eve pedig haza ment, a szünet után azonban nem jött vissza. Az egész családja eltűnt.  Összetörtem, aztán még elkeseredettebben harcoltam a gonosz ellen.
Voldemort eltűnt, a csatlósait elkapták, vagy pénzzel megúszták (mint ahogy a családom is), és viszonylagos béke jött. Azt hittem, nyugtom lesz, és lehet egy normális végzős évem. De jött a rendelet.
Furcsa érzés, mikor olyat kapsz párodnak, aki hét éve ismersz, és addig oké, hogy évfolyamtársad, de hogy osztálytársad is... Nap mint nap látod, nem csak órákon, hanem a klubhelyiségben is, mégsem tudsz mit kezdeni a jelenlétével. Ennél a rendeletnél bizarrabb, diktatórikusabb dolgot még nem láttam. A Minisztériumnak nincs joga ezt tenni velünk. Amint megneszelem, hogy a jó oldal tervez valamit, én ott leszek, hogy csatlakozzam. A kormány romlottabb, mint valaha, és ennek mi isszuk meg a levét. Már csak azt kell megemésztenem, hogy ebben, csak hellyel-közzel ugyan, de a családom oldalán kell részt vennem...
És ha ez nem lenne elég, itt a RAVASZ év, és fogalmam sincs, milyen foglalkozást szánt nekem az ég. Annyi szent, hogy költő nem leszek én...

KÓD: Griffendél 7/1 lány
KIRENDELT PÁR: Griffendél 7/5 fiú
PLAY BY: Nadia Esra