Philippe Noir

Úgy lesz a legokosabb, ha azzal kezdem, amit egyszerűbb elmondani. Úgyhogy láss, ha engem nézel! Vajon kit is látsz te pontosan? Egy magas, izmos, élettelteli férfit. Azt már mindenki magának dönti el, hogy neki ez mit jelent. Engem nem szokott érdekelni, hogy hogyan nézek ki. Nem vagyok valami nagy nőcsábász, így nem foglalkozok azzal, hogy mit látnak az emberek. Úgy is tudom mit gondolnak rólam. Éjfekete válligérő hajjal vagyok megáldva. Ez amolyam családi örökség féle. Apai ágon minden Noirnak fekete haja volt. Legalábbis nekem ezt mondták, de hogy ebből mi igaz, az engem hidegen hagy. Sötétbarna büszkeségtől, megfontoltságtól, ridegségtől csillogó szempár néz az elmédbe, ha elém állsz. Szó szerint az elmédbe. Éles, jól látható arcvonalaim miatt néha igen ijesztő tudok lenni. Arcomon általában semmilyen érzelem nem látszik. Legfeljebb csak valami eröltetett fajta. A legnagyobb őszinte érzelemmegnyilvánulás rajta a gonosz vigyor, meg a gúnyos félmosoly. Ez igazán vérfagyasztóan tud festeni, hiszen  a kis bajusz és a borosta már önmagában is azt sugallja, hogy jobban tesze, ha távol maradsz. Ki tudja életben hagylak-e? Ruhaviseletem szerintem említésre sem méltó. Nem szoktam kilógni vele az átlagos jóság mániások közül. Legfeljebb csak kicsit több a ruhatáramban a sötét szín, mint a legtöbb emberében. De ez nem csoda, a sötéten nem látszik annyira a vér. Törekedjünk a praktikus dolgokra.

Itt is vagyunk. A neheze jön. Belső jellemzés. Hmm… Hogyan mondjam, hogy megértsed és az közel legyen a valósághoz? Talán ez lesz a legjobb! Szörnyeteg! Vagy nem a legbelső énemre vagy kíváncsi? Bonyolult vagyok. Született gyilkos, velejéig romlott és kegyetlen. Mégis mintapolgárnak látszom. Udvarias, megfontolt, kimért, nyugodt és minden, ami ahhoz kell, hogy úriembernek lehessen nevezni valakit. Csak, hogy nem minden az aminek látszik. Én sem az vagyok. Igazából egy álszent görény vagyok, aki minden gondolatod figyeli, aki minden mozdulatodat előre tudja. Aki kihasznál minden lehetőséget, hogy a porba tiporjon és utána elpusztítson egyszer és mindörökre. A világ felé egy maszkot hordok, amin csupa dícséretre méltó dolog van, de elég egy pillanat, egy rossz szó és robbanok. Egy pillanat alatt felgyülemlik a harag és eltűnik a jó Phillipe, helyére pedig a gyilkos kerül, aki az igazi énem. Az aminek neveltek, ami én is lenni akartam. Egy kiismerhetetlen, megfoghatatlan gyilkos, aki kicsúszik az emberek kezéből, s aki képes mindenkinek behízelegni magát. Hiszen mindenki tudja, hogy ahhoz, hogy bármire is vigye az ember, ahhoz bizony hízelegni kell, de rendesen ám. Én pedig már profi vagyok ebben.

"Felesleges egy természet feletti gonosz erőben hinni.
Az ember maga is képes mindenféle gonoszságra.

Az én történetem megértéséhez előbb meg kell ismerned a családom történetét. Noir vagyok, egy ősi aranyvérű család utolsó sarja. Családom története több, mint ezer évre nyúlik vissza. Minden ősöm egytől egyig - néhány kivételtől eltekintve - nekromanta volt. Pár száz évvel ezelőtt egész Anglia retegett, ha meghalotta a Noir nevet. Mára már megváltozott a helyzet. Igaz ennek sok oka volt. Mind pédául, hogy a család visszafogta magát és nem használt olyan feltűnően feketemágiát. Meg persze ott volt Voldemort is, aki kicsit megszorongatta a varázslóvilágot ezzel teljesen eltűntetve a családom nevét az emlékekből. Pedig hatalmasak voltunk. Olyan sötét átkokat használtunk, amiktől még a magasanképzett feketemágusok is reszkettek. Ezek egy része mára elveszett. A maradék pedig a családi kastéyban van elrejtve teljes biztonságban nem szabad hagyni, hogy kikerüljön a család kezéből. Akkor sem, ha ez csak töredéke annak, amit az őseim tudtak. Vátoznak az idők, vátoztak a Noirok is. Sajnos rossz felé változtak.

"Az éjszaka kiismerhetetlen.
Nem tudni, mit rejt a sötétség."

Az én történetem a szüleimmel kezdődik. Sem apám, sem anyám nem óhajtotta követni a Noir hagyományokat. Nem akartak nekromanták lenni. Nagyapám pedig szégyelte a fiát, hiszen ő kivételes feketemágus volt. Mikor megszülettem a szüleim igyekeztek úgy nevelni, hogy ne is ismerhessem meg a családom múltját. Azt hitték, hogy neveléssel ellensúlyozni tudják, azt amit a nagyapám közölt velük a születésem napján. Mégpedig azt, hogy tiszta Noir vagyok. Az öreg sose tévedett. Hiába neveltek jónak, hamar rá kellett jönniül, hogy nem tudnak mit kezdeni velem. Akármit tesznek én akkor is folytatom azokat a gonoszságokat, amiket elkezdtem. Szigorral valamelys ellensúlyozták a tarthatatlan viselkedésem, viszont nagyapám teljesen máshogy viszonyult hozzám. Azt hiszem öt éves voltam, mikor mindent elmesélt nekem. Azt mondta tudnom kell, honnan jöttem, hogy én más vagyok, mint a többiek. Boldogan ismertem meg családom valódi történetét. Már akkor tudtam, hogy a nekromancia az az út, amit nekem követnem kell. Az amelyik el van nekem rendelve. Erre csak rátett egy lapáttal, hogy a nagyapám megmutatta nekem a valaha volt egyik legnagyobb Noir fegyvert. Az igézést. Akkor varázsoltam először. Felemelő érzés volt, főleg mikor az elfeketedett világban megláttam a foszforeszkáló foltokat, amik az öreg elmondása szerint az engem körülvevő világ erői. Elvarázsolt a hatalom. Nagynak éreztem magam, hiszen olyat lathattam, amit csak kevesen. A szüleim természetesen tomboltak. Vagyis nem tomboltak hangosan. Csak magukban, de én hallottam. Hiszen hetekig tomboltak. Bennem pedig lassan erősödött a készség arra, hogy halljam azt, amit gondolnak. Hogy egyetlen pillantással lássam a gondolataikat. Ahogy fejlődtem a nagyapám elkezdett tanítgatni. S innentől egészen tizenhét éves koromig tanulásról szólt az életem. Akkor viszont minden megváltozott. Egyszer és mindenkorra.

"Van valami odakint,
Ami megfejthetetlen számára,
Valami ami hideg és riasztó,
Valami ami embertelen."

Tizenhétévesen mire is vágyik legjobban az ember? Hát szabadságra. Arra, hogy ne mondja meg neki senki mit tegyen és hogyan tegye azt. Nekem mindig mindenki megmondta. A szüleim azt, hogy mit ne csinájak, a nagyapa pedig azt, hogy mit csináljak. A hirtelen haragom mellett csoda volt, hogy addig bírtam. Viszont az egyik nap elpattant az a bizonyos vékonyka húr. Ráadásul pont apám miatt pattant el. Azt mondta, hogy aki olyan mint én az nem is érdemli meg az életet. Anya persze próbált megnyugtatni, de mit ér az anyai szó egy megbolondult nekromanta ellene. Addigra ugyanis a nagyapa szinte teljesen kitanított. Ekkor öltem életemben először. Felrobbantottam mindent, ami az utamban volt és a szüleim az utamban voltak. A szoba közepén ültem a vértőcsák és embermaradványok közt. Bambultam, csurom vér voltam, még emlékszem, hogy akkor forgott a gyomrom a vérszagtól. Furcsán éreztem magam, arra vártam, hogy szomorú leszek, vagy hogy tombolni fogok, hogs hogyan voltam képes ezt megtenni. Ehhez képest inkább nyugalmat éreztem. Mintha egy hatalmas kő gurult volna le a szívemről. Hangokat hallottam. Arcomon megjelent a gonosz félmosoly. Pontosan tudtam, hogy a nagyapám az. Az egyetlen személy, aki elválasztott a teljes szabadságtól. Ha ő nem lett volna, enyém lett volna a kastély és azt csinálhattam volna, amit akarok. Megvártam, amíg beért a szobába, abban a pillanatban, ahogy tett felém egy lépést, én mozdultam és végeztem vele is. Elégedett voltam. Annyira, amennyire előtte soha. A kezemről, a ruhámról csorgott a vér. Az egész szoba olyan volt, mint egy csatatér, de szabad voltam. Hatalmas és szabad. Úgy éreztem bármit megtehetek, mert senki sem tud ellenem semmit sem tenni. Ezután kezdtem el gyilkolni. Sokat, rengeteget gyilkolni. Lassan megtanulni, hogyan lehet a legjobban, a leghatékonyabban, a legszorsabban és a legélvezetesebben ölni. Ehhez természetesen használtam az igézést és a gondolatolvasást is, így olyan gyilkosságokat hajthattam végre, hogy ne hagyjak magam után semmilyen nyomot sem.

"Sajnos a túl sok álomnak az-az ára,
Hogy több rémálom keveredik az ámaink közé."

Mennyi minden történt mostanában. Először is a Minisztérium kiadott valami ostoba rendeletet. Mesterséges népszaporulatot akarnak csinálni. Komolyan nem lenne egyszerűbb, hogy hány gyereket csinájanak? Mondjuk nekem teljesen mindegy. Rám történetesen nem vonatkozik ez a rendeletesdi. Az meg mindig is hidegen hagyott hogy mások hogyan éreznek. Az egyetlen jó ebben a dologban az, hogy nagyokat lehet kacagni a sok szerencsétlenen, akik nem olyan párt kaptak, mint akiről álmodtak. Hát most mondom én ilyen az élet. Ez van! Örülj, hogy élsz. Ha meg meg akarsz halni szólj bátran elintézem neked. De valahogy ezzel sosem élnek az emberek. Másik hatalmas eredmény az életemben. Vállaltam normális munkát. Vagyis szereztem. Nem volt egyszerű, mondjuk megvoltak a módszereim. Néha jó, ha az ember olyan titkokat tud, amit mások nem. Viszont, hogy lényegében pontosan hogyan is kerültem ide ebbe a jóság mániások gyülekezetébe azt ne kérdezd mert fogalmam sincsen. Egyik nap még a Minisztériumban fűztem az egyik dolgozót igazolásért. Másnap már Dumbledorenál ültem, aki közölte, hogy a Minisztérium ajánlott neki engem. Mivel, hogy tudok tanítani és úgy ismerem a rúnákat, mint a tenyeremet, meg hogy sokat kitattam a témában. Nah igen ez mind igaz volt kivéve, az hogy sokat foglalkoztam vele. Hogy melyik elmebeteg titkár találta ezt ki, azt nem tudtam. Még sose tanítottam az előtt! De mindegy is volt, hiszen kaptam rendes munkát, mellesleg én szeretem a kihívásokat. Ezt is annak fogtam fel. Az egyetlen vágyam az volt, hogy ne kelljen folyton itt lennem az iskolábam, mert a végén belebolondulnék, hogy nem csinálhatom azt, amit a legjobban szeretek. Gyilkolni. Végülis azóta rendesen megy a sorom. Hétvégénként irtom a népet az iskolán kívül, hétközben pedig azzal foglalatoskodom, hogy megpróbájak valamit beleverni ezeknek az agyatlan jóság mániákusoknak a fejébe. Kifejezetten élvezetes munka, főleg a feleltetés rész. Bár a diákok nem szeretik, talán mert mindig azt feleltetem, aki egy mukkot sem tanult. Mondjuk úgy, hogy azt hiszem én lettem a diákom rémálma! Hiszen én egy álszent szörnyeteg vagyok.

KÓD: -

KIRENDELT PÁR: -

PLAY BY: Luke Evans