Jade & Callie

Egy jóleső sóhajtással kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, majd egy lendületes mozdulattal a táskámba söpörtem a mágiatöri könyvet. Miután átrágtam magam legalább húsz oldal száraz  tananyagon, joggal lehettem büszke magamra, és azzal a tudattal álltam fel az ágyamról, hogy holnap legalább egy V-t összekaparok, ha nem egy K-t. Az éjjeliszekrényemen álló órára pillantottam, és csodálkozva konstatáltam, hogy mindjárt kezdődik a Griffendéles kviddicsedzés, amit semmi pénzért sem hagytam volna ki. Egyrészt rajongok a sportért, ennek bizonyítéka, hogy még az otthoni szobám fala is Holyheadi Hárpiák poszterekkel van kitapétázva, de meg kellett őket bűvölnöm, hisz muglikkal vagyok körülvéve, akik így egy kosárlabdacsapat képeit látják. Másrészt játszani is szeretek, és már többször is jelentkeztem a csapatba fogónak, de Potter mindig leelőzött. Párszor már elgondolkoztam, hogy terelőként talán több esélyem lenne, de mivel meglehetősen rosszul viselem, ha vereséget szenvedek valamiben, eddig makacsul kitartottam a fogó posztja mellett. Viszont idén Potter csapatkapitánnyá lépett elő, ezzel pedig az a megmaradt halvány esélyem is elveszett, hogy ha eleget gyakorlok és megfigyelem a technikáját, sikerülhet eloroznom előle a szárnyas aranylabdát.  De már annyira hozzászoktam, hogy minden edzés alkalmával ott ülök a lelátón, és technikájukat figyelem – jegyzeteket nem készítek, az túl feltűnő lenne -, hogy Potter csapatkapitánnyá történő kinevezése után sem mondtam le eme elfoglaltságról. Az alapos tanulmányozás eredménye végül az lett, hogy a régi csapattagok jellegzetes mozdulatait már ismerem annyira, hogy többször is sikerült kitalálnom következő lépésüket, és úgy általában a csapat gyengeségeivel és erősségeivel is tisztában vagyok. Ez előnyömre válna egy válogatón, és jövőre teszek is róla, hogy így legyen.
A lelátóhoz érve, biztos távolságban megálltam, hogy szemügyre vehessem az összegyűlteket. Tekintetemmel közben a sorokat pásztáztam, megfelelő helyet keresve, távol a vihorászó, alsóéves lányok csoportjától, de olyan távolságban, ahonnan még pontosan láthatok minden mozdulatot, és ahonnan megfelelő kilátás nyílik az összes játékosra. Amikor először pillantottam körbe csak az tűnt fel, hogy megszokott helyemet valaki elfoglalta, de amint másodszor is arra tévedt tekintetem felismertem a nőben Caillebotte professzort, akit először diáknak néztem. Ezt jó alkalomnak tartottam, hogy megemlítsem a beadandót, amivel már amúgy is késtem, de nem lenne rossz egy kis halasztást kieszközölni, mert holnapra már nem tudom megírni. Vagy ha erre nincs esély, akkor már az is eredmény lenne, ha nem írna be rögtön egy T-t.
- Jó napot, Tanárnő – léptem oda hozzá. – Leülhetek? – mosolyodtam el halványan, majd, ha nem zavarja, helyet foglalok mellette. Általában nem szokásom bárkivel is beszélgetést kezdeményezni, a tanárokat pedig végképp kerülöm, de mivel innen nyílik a legjobb kilátás a játékra, és a beadandó problémájával sem lenne rossz foglalkozni, így erőt vettem magamon.