Josh N. Hue

Josh N. Hue || Josh || 15 || Jackson Rathbone

Teljes név: Josh Nathaniel Hue
Születési idő: 1980. 12. 02.
Születési hely: UK, London
Élőhely: UK, Salisbury / Roxfort
Pálca: 16 és háromnegyed hüvelyk, cédrus, egyszarvúszőr
Foglalkozás: Tanuló

Ilyen vagyok....

Hol is kezdjem? Azt hiszem az a legjobb, ha már a legelején tisztázom, hogy nagyon hülye vagyok. Mármint nem olyan hülye, aki nem tud semmit, hanem csak szimplán játszom a fejem, mert amúgy ha nem lenne pont ilyen a viselkedésem és hatalmas szívem, akkor most nem a Hugrabugosokat nyaggatnám, hanem a Hollóhátasokkal kockulnék. Bizonyított tény, hogy bárkivel képes vagyok összebarátkozni, a nővérem így írta ezt le: "Te hülye, hát te minden vadállatot képes vagy megszelídíteni!", mert például az egyik legjobb haverom, Julian is elég érdekes egy arc, elég érdekes élettel, Theodor, egy másik haverom, na ő hatalmas egy antiszoc, valamint a kirendelt párom, Adaira is elég furcsa egy lélek tud lenni néha, de én nagyon imádom! Jó szívem, szeretek másoknak segíteni, meg amúgy is elég kotnyeles vagyok, valamint a hülyeségeimmel bárkit fel tudok vidítani, vagy legalább elterelni róla a figyelmét egy darabig. Amúgy imádok sportolni, szeretem a szurkolós részt is, de én tipikus sportember vagyok, fociztam már, kosaraztam, de ami nagyon lekötött az a baseball! Végül meg is maradtam ennél, profi ütőjátékos is lett belőlem.
Külső, hmm. Fél hosszú, na jó, inkább negyed hosszú szőkés barna haj, kékes zöld szemek és egy imádni való mosoly! Na jó, csak vicceltem, nem olyan imádni való a mosolyom, de az biztos, hogy jól áll nekem. Az arcom kissé fehéres, de az abból fakad, hogy enyhén vérszegény vagyok. És igen, én a vérszegénységemmel együtt sportolok, anyám is megmondta, hogy nem jó ötlet, de hát csak enyhén vagyok az, ami szerintem még szebbé is teszi az arcomat. Az öltözködési stílusom egyedi, szeretem a csíkos ingeket, meg úgy általában az ingeket. Annyira nem rajongok a sötét színekért, de van, hogy éppen azt kapok fel magamra reggel, attól függ, hogy mennyire van kedvem rikítani a ruhámban a fehérségem miatt. Általában farmert hordok, rühellem a melegítőket, engem idegesítenek, de csak rajtam.

Az én történetem....

Hát, kedves olvasóm, én 1980 december másodikán láttam meg a napvilágot, pontosabban az orvosi szoba lámpafényét, de a részetekbe ne menjünk bele. Átlagos a családom, összesen négyen vagyunk, ha a nagyszüleimet nem számoljuk a ház másik felébe. A nővérem Emma Hue, édesanyám Julia McWarren, aki nem volt hajlandó megváltoztatni a nevét a nevelőapáénkra, a nevelőapám Howard Hue, valamint én alkotunk egy családot.
Az egyetlen, ami nem átlagos bennünk az a vagyonunk és a szüleim állása. Édesapám, vagyis a nevelőapám, de én így fogok rá ezentúl hivatkozni, mivel engem ő nevelt fel, nos, ő két repülőtér büszke tulajdonosa, amiből rengeteg pénz befolyik a bankszámlájára. Édesanyám már szerényebb, de még mindig jól kereső könyvelői állást tudhat magáénak. Ő is ugyanúgy imádja a munkáját, mint az apám és ugyanúgy imádják is egymást. Igaz, ez édesanyám második házassága, de állítása szerint jobb döntést azon kívül, hogy minket megszült a nővéremmel, még sohasem hozott az életében. Az apám, mármint a vérszerinti apám, viszont az ellenkezőjét állította, amikor egyszer és utoljára találkoztunk. Akkor döntöttem úgy, hogy igazándiból semmi közöm ehhez a férfihez, mivel nem is ő nevelt fel, magától sohasem akart meglátogatni, az én szeretett anyámat is verte, valamint még csak azt sem akart, hogy a világra jöjjünk. Szerintem egyértelmű, hogy ezentúl megszakítottam vele minden kapcsolatot.
Ami talán még jelentős pillanat volt az életemben, hogy megismertem a mai napig is legjobb haveromat, Julian Steinert. Olyan 8 éves lehettem, amikor a szüleim beirattak a helyi baseball csapatba. Mindig is imádtam ezt a sportot és nem is kellett őket sokat győzködnöm, hogy elkezdhessem, bár mindig is nagyon féltettek a vérszegénységem miatt, na de már megint elkalandoztunk a tárgytól! Szóval ott tartottam, hogy éppen beirattak a szüleim és először a kezemben foghattam azt az ütőt, ami már lassan 7 éve velem van minden mérkőzésemen. Akkoriban még nagyon béna voltam, inkább dobójátékosként léptem a pályára, viszont nagy meglepettségemre valamiért az edző egy ütőt nyomott a kezembe és fellökdösött a helyemre. Pozícióba álltam, kicsit megszorítottam az ütőmet és készen voltam, hogy elüssem a labdát, de a fiú nem az ütőnek dobta, hanem a labda egyenesen a fejemnek száguldott. Én annyira meg voltam lepődve, hogy az összes reflexem kikapcsolt és a labda hatalmasat koppant először a fejemen, majd mellettem a földön. Kiütött a srác, pontosabban dobott, és úgy kellett az elkapónak lecipelnie a pályáról, majd csak annyit hallottam, hogy a srác erős német akcentussal azt hajtogatja, hogy bocsánat. Először azt hittem, annyira sajnálja, hogy más eszébe sem jut, viszont amikor angol kezdtem hozzá beszélni csak értetlen pillantásokat kaptam. Nem tud angolul, én meg németül, hát ez ciki. Az elkövetkezendő egy évben visszatértünk az őskorba és lényegében mutogattunk és tőszavakban kommunikáltunk egymással, majd ahogy Julian sikeresen elsajátította magának az angol nyelvet, azután már csak a hülyeségeinket nyomattuk egymásnak, pontosabban én neki, de azt éjjel-nappal. Láttam rajta, hogy valami nincs rendben vele, így próbáltam felvidítani a saját kis hülyeségeimmel, néha több, néha kevesebb sikerrel.  Nem nagyon akartam kérdezősködni, tudtam, hogy úgy is elmondja majd, ha akarja. Ez viszonylag hamar meg is történt, én olyan 10 éves lehettem, ő pedig 9 körül volt. Elgondolkoztatott az amit mondott és sajnáltam is őt. Valahol a saját helyzetemre emlékeztetett, csak olyan ötszörös szorzóval, viszont továbbra is folytattam a stratégiámat, annyival kiegészítve, hogy mindig meghallgattam, ha volt valami és segítettem neki ott, ahol csak tudtam. A végére már ott tartottunk, hogy volt nálunk egy saját szobája az enyém mellett. A szüleim úgy fogadták őt már az elején, mintha valami rokon lenne, majd az évek során már a fiukként fogadták, amikor csak átjött hozzánk. Még a nagyszüleim is úgy kezelték, mintha valamelyik unokájuk lenne, az ünnepek alatt mindig fenn volt tartva neki egy hely és legalább 5 csomag ajándék. Én nagyon szerettem, amikor ott volt nálunk, egyrészt mert nincs fiú tesóm, csak egy lány, így hatalmas felüldülés volt végre egy sráccal tölteni az időmet, bár a nővérem sem volt semmi, főleg a playstration-ös játékokban.
Ami eléggé meglepett, az az volt, hogy ő is varázsló. Ez csak azért lepett meg, mert én végig azt hittem, hogy mugli, még csak varázsolni sem varázsoltam előtte, nehogy lebukjunk. Hát elég nagy koppanás volt na, de csak jót nevettünk rajta. Lényegében úgy történt az egész, hogy nálunk voltunk, na jó, mikor nem voltunk nálunk? De hagyjuk is, a tesóm leejtette a tányérját, Jul pedig nyúlt volna érte, hogy elkapja, de helyette csak az összetört tányért sikerült újra összerakni. Nekem leesett az állam, a tesóm pedig csak megköszönte neki és tovább sétált, ezúttal átlépve az újonnan vásárolt XboX zsinórjait. Én még mindig meglepetten meredtem rá, majd a törött tányér helyére és megint rá. A fülem mögé tűrtem a hajam.
- Te is varázsló vagy?
Nyögtem ki végül, mikor végre szóhoz jutottam. Először csak kérdőn nézett rám.
- Miért, te is?
Kérdezte, mire én felnevettem.
- Igen, méghozzá aranyvérű, legalább te is?
Vigyorgok rá és igen, azt hiszem megvan a napom fénypontja, főleg miután bólintott. Ismét nevetnem kellett, hát ez tényleg poén! Én meg ezért vigyáztam ennyire, nehogy kitudódjon? Szép volt Josh, igazán szép!
Ja, igen, nem is meséltem róla, de olyan 10 éves lehettem, amikor nekem először megmutatkozott a varázslat a véremben. Épp a PlayStation-ön játszottam a tesómmal és végre, végre sikerült legyőznöm! Ujjongtam örömömben, és az asztalon lévő poharat akartam megfogni, de lusta voltam felkelni, hogy odamenjek érte, így csak hülyeségből azt mondtam, hogy „Pohár, gyere ide!”. Nagyon megijedtem, amikor a pohár tényleg megindult felém, majd végül közém és a nővérem közé landolt, egyenesen a kanapéra a vízzel együtt. Amikor felnéztem a tesómra ő is ugyanolyan ijedt fejet vágott, mint én. Egyikünk sem számolt ezzel. Anya sem éppen örült, amikor megtudta, mert nem rég vettük a kanapét, de nem is szidott le érte. Tudta, hogy nem direkt csináltam, így annyiba hagytuk a dolgot.
De amúgy ott tartottam, hogy végül is Jul-ról is megtudtam, hogy varázsló. Ez az év csupa érdekességeket tartogatott nekem, főleg mikor betöltöttem végre a 11-et decemberben. Két levelet kaptam, az egyik a Roxfortból jött, hogy felvettek, a másik pedig a Minisztériumtól. Egyik sem lepett meg, várt levelek voltak, mivel engem anyáék felvilágosítottak erről a kirendelt párosdiról. Először annyira nem érdekelt, hiába néztem a lány fotóját és nevét valamiért nem fogott meg rögtön. Az sokkal inkább foglalkoztatott, hogy mi lesz így a baseball-al, a csapattal, akikkel annyit buliztunk, Julian is itt marad, igaz csak egy évre, de akkor is teljesen más lesz.
Nos, igyekeztem kiélvezni a nyarat, majd augusztusban mindent bevásároltunk, hogy szeptemberben lelkesen indulhassak neki az iskolának. A vonaton nem voltam egyedül, néhány ismerősömmel utaztunk együtt, majd a beosztásnál is egy kupacban álltunk sorba, és vigyorogva lökdöstük egymást előre, amikor a nevükön szólították valamelyikünket. Az öt fős bandából ketten Hugrabuggosok lettek, én és Mark, egy ember Mardekáros és a másik kettő meg Hollóhátas, de ettől függetlenül ugyanúgy összejártunk hülyülni. Mondjuk az én helyzetem vicces volt, mert a Teszleg sokat gondolkozott, hogy Hollóhátas vagy inkább Hugrabuggos legyek, viszont a szék kényelmetlen volt, így közöltem vele, hogy csak bökjön rá valamelyikre, had mehessek végre, így én most a Hugrabuggosokat boldogítom ezerrel.
Tetszett a suli, tetszettek a lányok. Elszédítettünk jó néhányat a haverokkal, de be kellett, hogy valljam, nagyon vártam, hogy Jul is becsatlakozhasson hozzánk. Mondhatjuk, hogy hamar eltelt ez az év és nyugodtan mondhatom, hogy a komolytalanság jegyében. Úgy gondoltam, hogy ezt az évemet arra szánom, hogy kiélhessen a fiatal koromat és majd jövő évtől szentelem magam a kirendelt páros kötelességeimnek. Nos, ez tökéletesen összejött, mivel először csak másodévesen találkoztam a lánnyal és udvarolgatni kezdtem neki, majd azon kaptam magam, hogy már a karácsonyi bálon lassúzunk. Nem semmi, nagyon magával tudott ragadni a lány és ami az egészben a legjobban tetszett, az az volt, hogy még csak nem is sejtettem, hogy a kirendelt párom, amikor kiszemeltem. Én levakarhatatlan voltam, de láttam a lányon, hogy nem is nagyon akart levakarni, még a nyár alatt is levelezgettem vele, ami miatt a tesóm elég rendesen cukkolt, de olyankor csak bezártam a szobájába.
A másodév, nos, az is ugyanúgy elrepült, felét Juliannel töltöttem, felét pedig Adairával, majd a következő nyáron meg kellett szakítanom a hosszú éves tradíciókat, tehát idén már nyugodtan mondhatom, hogy a nyaram negyedét már Adairával töltöttem.
A harmadév. Hát, ez talán a legkülönlegesebb, mivel ebben az évben rendezett karácsonyi bálon csókoltam meg Adairát először. Egy fagyöngy éppen felettünk bukkant fel a mennyezetben, miközben én a puncsot mertem neki. Megböködte a vállam és felmutatott. Elmosolyodtam. Nem azzal a megszokott mosolyommal, hanem azzal, amit csak az én szépségemnek tartogattam.
-Szabad lesz?
Kérdeztem ugyanazzal a mosollyal az arcomon és egy kicsit lejjebb hajoltam hozzá, majd amikor bólintott, akkor az egyik kezemmel végig simítottam az arcélén és ott pihentettem a kezem csók közben, a másik kezemet pedig a derekára tettem és gyengéden közelebb húztam magamhoz.  Érdekes egy csók volt, én sem voltam még túl gyakorlott, de ő sem, bár én nyugodtan mondhatom, hogy minimális tapasztalatom már volt e téren az első évnek köszönhetően. Ezután még egy táncra felkértem és azután kísértem vissza a Hollóhátas Klubhelyiséghez, ahol nem engedtem rögtön el. Megkérdeztem tőle, hogy lenne-e a barátnőm, amire egy nagyon aranyos választ kaptam. Nagyon örültem. Ezek után az évek szinte repültek, én pedig a kis gyönyörűségemmel töltöttem szinte minden napom, még a nyáron is. A nyaraim fele Adairáé volt, amíg meg ő táborba járt és a barátait látogatta, addig pedig Julian-nel és a többi haverommal lógtam.
Most pedig itt vagyok, jelenleg az ötödik évem végén, elébe nézve egy újabb kellemes nyárnak. Hát nem nagyszerű?