Ilyen vagyok....
Az én történetem....
“I was and am the Dark Lord's most loyal servant."
A nevem Bellatrix Black. A nagy múltú, nemes Black családból származom, melynek sorait sohasem szennyezte mocskos vér, tagjai méltón viselték nevüket és őrizték meg a Black-ek ősi hírét az utókor számára. Anyai ágon a Rosier család leszármazottja vagyok, mely szintén évszázadokra visszavezethetően tisztavérű boszorkányokkal és varázslókkal büszkélkedhet.
A szüleim, Cygnus és Druella. Házasságuk a két család közt kötött szövetséget volt hivatott erősíteni, szerelmet sohasem éreztek egymás iránt. Gyermekeiket, engem és húgaimat, abban a szellemben neveltek, ahogy őket is. A család az első és a legfontosabb, a vér tisztaságával és nevünkkel egyetemben. A sárvérűek és muglik nem emberek, felettük állunk, ezért jogunk van uralkodni rajtuk. Egy aranyvérű nőnek két feladata lehet: legyen jó feleség és jó anya. Ez volt az egyetlen szabály, amit képtelen voltam lenyelni.
Igazi nagylánynak éreztem magam, amint büszkén kihúztam magam a hintán és felelősségteljes pillantással figyeltem a fűben játszadozó húgaimat. Cissy apró fehér virágokból koszorút font, Meda örökbefogadott fekete kismacskáját simogatta, amit tegnapelőtt talált a virágágyásban, amint éppen anya kedvenc liliomain hempergett. Anya tiltása ellenére titokban megtartotta, és Cissyvel minket is megesketett, hogy lakat lesz a szánkon. Nem mondhatnám, hogy örülök neki, de ha jobban belegondolok, anya sokkalta idegesítőbb, mint ez a szőrös, nyávogó dög, mégis a házban tartjuk.
- Olyan jó neked Bella. – Cissy álmodozva nézett fel a félig elkészült koszorúról.
- Ugye gyakran írsz majd és mindent elmesélsz, ami a Roxfortban történt? - Ha lesz rá időm– válaszoltam, miközben még magasabbra hajtottam a hintát. Cissy ajka lebiggyedt, Meda szeme megrebbent.
– Tudjátok, nagyon elfoglalt leszek a Mardekár új hajtójaként. – Büszkén mosolyogtam. Kezeimet széttártam, de lábaimmal kalimpálva tovább löktem a hintát, hogy a lehető legmagasabbra hajthassam azt. Prezentálni szerettem volna, ahogy majd a seprűn ülve szelem át a kék eget, magamban pedig még a tömeg éljenzését is elképzeltem.
- De Bella, elsősök nem kerülhetnek be a csapatba – jegyezte meg óvatosan Meda, elkapva tekintetét, amikor az találkozott az enyémmel. Mérlegeltem a dolgot, de nem szegte kedvemet.
- Majd meggondolják magukat, ha látják, hogy játszom – bólogattam hevesen.
– Vigyázz Roxfort, megérkezett Bellatrix Black, az újdonsült kviddicssztár – kiáltottam diadalmasan, felriasztva a barackfán üldögélő fecskepárt. Cissy és Meda tapsoltak és velem nevettek.
Kéz a kézben sétálgattam az ifjabb Rockwooddal, aki másodpercenként vágyakozó oldalpillantásokat lövellt felém, de azért sem mutattam semmiféle hajlandóságot ezek észrevételére. Bal kezemben egy mezei virágot lóbáltam, amit az előbb kaptam a fiútól elragadtatása jeléül. Legalább vásárolt volna egy csokor vörös rózsát, ahelyett, hogy egy réti gazzal szúrja ki a szememet! Vele ellentétben Rodolphus legalább tudja, hogy a vörös rózsát szeretem, nem mintha ezzel le tudna venni a lábamról. Elkalandozó gondolataim akaratlanul is olyan irányt vettek, aminek létezéséről tudomást sem akartam venni. A Nagyúr fehér, kígyószerű arca, villogó tekintete bukkant fel lelki szemeim előtt, és kőszívem egy pillanatra megrándult. Ha akart sem tudott volna jobban meglepni akkor kérdésével, melyre nem felelhettem őszintén. Mégis válaszolnom kellett, eltitkolva az igazságot.
- Szolgálataid fejében megérdemled a jutalmat. Lásd, hogy kegyes vagyok, rád bízom a döntést. Felelj, kit kívánsz férjedül? - Kérdése váratlanul ért. Jól tudtam, hogy a belső körbe tartozó családoknak ki kell kérniük véleményét ebben a kérdésben, végtére is Övé a döntés joga, de álmomban sem gondoltam volna, hogy…hogy ilyen kérdést tesz fel nekem. Válaszút elé kerültem és az izzó vörös szempár türelmetlenül figyelte, ahogy a kereszteződésben toporogtam.
- Én azt választom, akit a Nagyúr kijelöl számomra – hajtottam le fejem.
- Nem csalódtam benned, Bellatrix, és cselekedj úgy, hogy ezután se kelljen! – Óvatosan ráemeltem tekintetem, de kutató pillantásom most is falba ütközött, arcáról nem tudtam olvasni. Viszont észrevehette, hogy figyelem, mert természetellenesen vörös szemei megvillantak és hátat fordított nekem. – Most menj! – Bár nem látta, mélyen meghajoltam és kihátráltam a helyiségből. Csak a becsukódó ajtó mögött engedtem a szorító érzésnek, mely torkomat fojtogatta. - Bella – Töprengésemből egy sóvárgó hang rántott vissza a valóságba és vonzotta magához zavart tekintetem.
– Én…mondani…szeretnék…neked…valamit – dadogta immár földre szegezett tekintettel.
Ó, egek! Kezdi – sóhajtottam aprót, majd mindenféle előjel nélkül magam felé fordítottam, minek következtében majdnem elbotlott a saját lábában. Zavarodottan nézett fekete íriszeimbe, de mit sem törődve ki nem mondott kérdésével és szavaival, átfontam nyakát és magamhoz húztam fejét. Szájára tapasztottam telt, cseresznyeszín ajkaimat, melyekre olyannyira vágyott. Mert tudom, hogy erről álmodott és bizonytalan kezei, melyek félve ölelik derekamat, képzeletében már egész testemet bebarangolták.
Hosszasan csókolóztunk, és a fiú tőle szokatlanul heves volt. Olyannyira, hogy már majdnem azt is mondhatnánk, hogy tetszett a csók, de csak majdnem.
- Bella…ez igazán… - Elfulladt a hangja, de kisegítettem.
- Ezt akartad mondani – mosolyogtam magam elé.
- Hát te is szeretsz? – Hangjából vágyakozó boldogság áradt, de jókedve nem tarthatott sokáig. Ugyanis szavaim le fogják törni boldogságát, és hideg zuhanyként érik majd feltüzelt érzelmeit.
- Azt nem mondtam. A csók nem jelentett semmit, csak a dolgodat akartam megkönnyíteni. Tudod, nem szeretem a hosszadalmas, érzelmes, szerelmi vallomásokat, így viszont gyorsan és egyszerűen letudtuk az egészet – vontam vállat.
Csendesen hajtottam be magam mögött a kúria faragott, mahagóni bejárati ajtaját. Szerda lévén az anyám valószínűleg éppen Mrs. Malfoy-nál szürcsölgeti a menta teát, miközben kitárgyalják a napi, népszerű pletykákat, az apám pedig a Minisztériumban színleli, hogy dolgozik, de jobb az óvatosság. Nem kell megtudniuk, hogy az éjszakát nem itthon és nem egyedül töltöttem, plusz hogy délután estem haza nem éppen úrihölgyhöz méltó állapotban.
A szalon csukott ajtója mögül halk, de éles szóváltás hallatszott ki. A hangfoszlányok alapján, melyek eljutottak hozzám, döbbenten állapítottam meg, hogy a vitatkozó felek a húgaim, akik között még gyerekkorunkban sem esett semmilyen, apró súrlódás. Cissy soha nem emelte fel a hangját, most mégis ingerülten csendültek szavai.
Lábujjhegyen közelebb settenkedtem a szobához és az ajtóra tapasztottam fülem. Ha másokról lett volna szó, bizonyára vállat vonva elsétálok, mondván nem az én dolgom, de most valami az ajtóhoz vonzott. Egy előérzet, mely nem hagyott volna nyugodni, ha felmegyek a lépcsőn.
- Miért, Meda? Miért pont ő? – hallottam Cissy kérlelő, de egyben vádló hangját.
- Mert szeretem. Hát nem érted? Én…én képtelen lennék leélni az életemet egy idegen oldalán, akit az eljegyzésünkön látok először. Sok mindent csendben eltűrtem, de ezt már nem fogom. Betelt a pohár, Cissy. Elmegyek, így lesz a legjobb. - Megszöksz egy olyannal? - Igen. Megszököm egy sárvérűvel. Egy pillanatra megdermedtem, kilincsre fonódó kezem megremegett. Aztán éktelen düh öntött el, keserű csalódottság, vad harag. Előrántottam pálcámat és az ajtó döngve feltárult előttem. A húgaim úgy álltak ott, mint két kisgyerek, akiket csínytevésen kaptak.
- Meda, mondd, hogy rosszul hallottam! – fordultam egyenesen kisebbik húgomhoz, aki pillantásom elöl a földre szegezte tekintetét.
- Jól hallottad. Hozzámegyek Ted Tonkshoz, többé nem veszek részt ebben a komédiában, amihez ti tapsoltok. – Nem tudom honnan merítette a bátorságot, de rá nem jellemző határozottsággal emelte fel arcát, és fordult szembe elragadtatott dühömmel. Fellépése belém fojtotta a szavakat, míg ő tovább beszélt.
– Bella, én nem akarom végignézni, ahogy tönkreteszed magad. Nem veszed észre, hogy a vesztedbe rohansz, miközben egy közönséges gyilkos őrült parancsait követed? Hova lett a húgom, aki híres kviddics játékos akart lenni? Bella, te nem vagy gyilkos! Térj észhez, mielőtt késő lesz! – hadarta meg-megremegő hangon, de nem tágított. Egy óvatos lépést próbált tenni felém.
- Hallgass! – kiáltottam magamból kikelve, agyamban egyre csak szavai zakatoltak.
„Közönséges gyilkos…” Nem!
– Hogy merészelsz így beszélni Róla? Mocskos véráruló! Többé nem vagy a húgom! Crucio! – Meda sikoltva rogyott össze, teste rázkódott a zokogástól és az átok okozta kínoktól. Cissy, aki eddig csendesen álldogált a falnál, elkerülve, hogy állást kelljen foglalnia, most légies lépteivel mellettem termett.
- Ezt nem teheted! – hangzottak Cissy kimért, hűvös szavai. Fagyos, tengerkék szemei találkoztak vad dühöt sugárzó fekete íriszeimmel, ami hideg, de józanító zuhanyként hatott rám. Leengedtem a pálcát, Meda az átok erejétől még kábultan próbált feltápászkodni és lihegve levegőhöz jutni. Nem nézett rám, ellenben én megvető pillantással méregettem, pont úgy, ahogy tegnap azzal a sárvérűvel is tettem, aki minden büszkeségét eldobva, térden állva könyörgött életéért, mielőtt megöltem. A padlón térdelő nő többé nem volt a húgom, csak az életre méltatlan, mocskos árulót láttam benne.
- Tűnj innen, amíg meg nem gondolom magam! – sziszegtem, majd hátat fordítva az ablakhoz léptem, de fülem minden apró neszre ki volt hegyezve. Hallottam, amint tántorogva felállt, majd csend következett.
– Takarodj! – A sírástól nehéz lélegzetvételek, hüppögés hangja, majd fokozatosan halkuló léptek zaja. Ajtócsapódás. Síri csend.
Fekete éjszaka van, még a Hold ezüstös fénye sem képes áttörni a mindenre rátelepedő, szinte már kézzel fogható sötétséget. Egy pisszenés sem hallatszik odakintről. Egyetlen levelet sem rezegtet meg lágy szellő vagy süvítő szél. Csend van és fagyos, csontig hatoló hideg. A nászéjszakánk Roddal.
Kedvetlenül hintáztattam kezemben a vörösborral telt poharat, tekintetemmel követve a folyadék mozgását, azzal játszadozva, hogy mikor éri el a csillogóra súrolt kristálypohár peremét. Óráknak tűnő percek után ráuntam szórakozásomra és felpillantottam az újdonsült férjre, az én férjemre. Fekete bőrfotelben üldögélt, lábát hanyagul elnyújtóztatva maga előtt lustán pipázott. A kandallóban lobogó tűz vörösre festette amúgy kávébarna szemeit, melyek most a szokottól eltérően a távolba révedtek. Amikor észrevette, hogy figyelem elfordította tekintetét és egy a kandallóban pattogó fahasábra szegezte, melyet éppen akkor emésztett fel egy lángcsóva.
-Miért vágsz ilyen savanyú képet, pici Rodi? – gügyögtem poharam felett gúnyos pillantást vetve férjem gondterheltnek tűnő arcára. Talán az elmaradt nászéjszaka miatt duzzog, bár meglepően készségesen beleegyezett annak elhalasztásába. Igazság szerint nem is lett volna választása, ha megtagadja kérésemet és hozzám mer érni, megismertetem a már oly’ sokak által retteget cruciatus átkommal.
- Ne hívj így, Bella. – Dühösnek szánt tekintete beleveszett nyugodtan zengő hangjába, mely ugyanolyan furcsa és szokatlan volt, mint elködösült, tompán fénylő tekintete.
– Tulajdonképpen miért jöttél hozzám? Miért pont hozzám? Kérdése felkészületlenül ért és nem is tudtam elsőre mit válaszolni. A szemeiben csillogó komolyság meggyőzött, hogy kivételesen nem félvállról vett bájcsevegést szeretne folytatni és nem csak a hosszúra nyúló csend megtörésére szolgált kérdése.
- Halálfaló vagy. Aranyvérű. Befolyásos családdal, névvel és méretes vagyonnal rendelkezel – soroltam a latban legtöbbet nyomó érveket.
- Ez mind igaz Mulciberre, Dolohovra, Nottra, Gibbonra és még folytathatnám a sort. Miért pont én? - Mert a Nagyúr megbecsül, és mert tudtam, hogy rád büszke lehetek, és nem kell miattad szégyenkeznem. Jó szövetségesek lennénk – vontam vállat.
Arca elsötétült, de bólintott, ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést. De felébredt gyanúmat már nem felejtethette el velem és felismerésem hatására elismerően kuncogtam magamban. Felálltam és pipiskedő léptekkel férjemhez siettem, ajkamon mosoly játszott. A fotel karfájára telepedtem, lábaimat szórakozottan lóbálva magam előtt. Rod úgy tett, mintha észre sem vett volna, rezzenéstelenül maga elé meredt. Egy apró csókot lehetem arcára.
- Csak nem arra vártál, hogy azt mondom, …szeretlek? – suttogtam fülébe gúnyos mosollyal, az utolsó szó előtt röpke hatásszünetet tartva. Arca, ha érzékeim nem csaltak, fájdalmasan megvonaglott, mire a bennem lakozó kis démonok ördögi kacagásban törtek ki.
Hirtelen államnál fogva közelebb húzta magához arcomat, egy pillanatig némán szemlélve a meglepetéstől kerekre tágult szemeimet.
- Ne feledd, amit most mondok, Bella! Egyszer rá fogsz döbbenni, hogy egy olyan embernek dobtad oda a szíved, aki nem tudja és nem is akarja viszonozni az érzelmeidet és fájni fog. Idővel nagyon fog fájni. 
Felemelt fejjel, magasra szegezett állal tűrtem, hogy karomra láncok tekeredjenek; büszke pillantásomat végigfutattam a tisztelt gyülekezeten, mely csak a mi kedvünkért verődött össze. Rodolphus most is az oldalamon volt, ahogy akkor is, amikor vált vállnak vetve szélmalomharcot vívtunk az aurorok ellen, és végül a Nagyúrért elbuktunk. Ő sem hunyászkodott meg a csőcselék előtt, ahogy én sem. Rabastan egykedvűen pillantott jobbra-balra, az ifjabb Kupor remegett, mint a nyárfalevél. Legszívesebben leköptem volna.
Már felsorolták mivel vádolják három társamat mire az én bűneimhez érkeztünk. Büszke mosollyal hallgattam dicső tetteim hosszú, szinte végeláthatatlannak tűnő sorát, néha szemtelenül elvigyorodtam, vagy nosztalgikus mosolyra húzódtak ajkaim, de, amikor az utolsó ponthoz értek, Longbottomék megkínzásához, hangosan felnevettem. Milyen szépen sikított Alice, és milyen röhejes volt, amikor Frank a mocsokban, saját vérében kúszva könyörgött felesége életéért. Visszhangzó kacagásom betöltötte az egész helyiséget, visszapattant a falakról, undort, megrökönyödést, megvetést, rettegést csalva az emberek arcára.
- "Eljön a nap, amikor a Sötét Nagyúr visszatér, Kupor! Küldjön csak minket az Azkabanba, mi ott is megvárjuk! A Sötét Nagyúr visszanyeri hatalmát, eljön értünk és megjutalmaz minket! Egyedül mi maradtunk hűségesek hozzá! Egyedül mi indultunk a keresésére!” – kiáltottam diadalmasan. Ajkamról újabb kacagás szakadt fel, mely végigkísért minket a dementorok oldalán Azkabanba.
Halált idéző hörgések kíséretében özönlött be a csontig hatoló, a lelket megfagyasztó hideg a cellám falának repedésein, a rácsokon, mindenhol. Körbevett a hideg, magához akart ölelni a halál, de nem lehettem gyenge. A Nagyúr eljön értünk. Hamarosan itt lesz, már nem kell sokat várni – ismételgettem magamnak. A mocskos padlón kuporogtam, térdeimet átölelve hintáztam, folyamatosan ismételgetve ugyanazokat a szavakat, a remény utolsó forrásait. Szemimből könnyek buggyantak ki, pedig már évek óta nem sírtam, el is felejtettem, hogy tudok. Megállíthatatlanul potyogtak a rideg padlóra, hangtalanul zokogtam. Felemelve pillantásom visszhangzó kacagás szaladt ki az előttem álló nő szájából. Hogy kerülhetett ide? Hiszen az előbb még egyedül voltam. Hirtelen mintha megfordult volna velem a világ. De hiszen ez én vagyok és a sarokban kuporgó, zokogó asszony, akinek a száján vér folyik ki, Alice Longbottom, az a mocskos mugliimádó némber. Megérdemelné, hogy meghaljon, de még várnom kell.
- Dalolj kicsi rigó! – ugrottam a nőhöz, és nyakát hátrafeszítve kést szorítottam torkához.
– Különben szárnyadat szegjük – rikkantottam, ahogy a penge belevájt a puha bőrbe, éle mentén vér csordult ki. Sok-sok vér, de nem annyi, hogy belehaljon. Még nem.
- A nagyuradnak..vége, és te…Azkabanba…kerülsz – préselte ki magából erőtlenül a szavakat. Kővé dermedve álltam meg.
Nagyúr…vége…Azkaban…nem!! Körbepillantottam és a barackszínű tapétás falak helyett szürke, áttörhetetlen kőfal magasodott fölém minden irányból. Újra én voltam a földön kuporgó nő.
A Minisztérium Rejtélyügyi főosztálya romokban állt, amerre csak a szem ellátott mindenhol káosz uralkodott. A márványpadlón a romok alól félig kilógó holtestek hevertek, néhány groteszk módon kicsavarodott, vagy vértócsában feküdt. Az átkok villódzó fénye megcsillant a levegőben kevergő porszemeken. Az aurorok köre lassan összezáródott körülöttünk és hiába dőlt ki egy láncszem, helyére újabb kettő személy lépett. Majdnem csak vaktában szórtam az átkokat, ahol ellenséget sejtettem, de arra nem volt időm, hogy meggyőződjem, nem bajtársat találtam-e el. Kétségbeesett, utolsó rúgkapálása volt ez a harc az utolsó Követőknek, annak a párnak, akik a reménytelen küzdelemben sem pártoltak el Uruk mellől, akik önként, felemelt fejjel, előreszegezett pálcákkal, halált osztva vonultak sorsuk beteljesülése felé. Mi, akik kitartottunk, tudtuk milyen sors vár ránk, éreztük a halál, az elmúlás leheletét az arcunkon, de ahogy tizenöt évvel ezelőtt, úgy most is szilárdan, mint kőszikla álltunk a viharban. De a sodrás túl erős volt. Megtagadott unokahúgom – Andromeda lánya – pálcájából kötelek vetődtek felém és rácsavarodtak a sóbálvány átoktól merev testemre. Én és Rod voltunk az utolsók. Lefegyverezhettek, de kacagásomat nem némíthatták el. Nevettem szemtelen merészségüket, hiszen bár ők magasodtak fölém, ez csak ideiglenes állapot volt. Elképzeltem, ahogy Potter éppen térdre hull a Nagyúr lábainál, ezzel pedig örökre elpusztul a régi világ reményének utolsó szikrája is, és végre, oly’ sok év után beteljesül a tisztavérűek álma, új, jobb világrend veszi kezdetét, minek élén ott áll Ő. Szívem beleremegett a boldogságba, és ha most meg is kell halnom, boldogan megyek a túlvilágra, mert tudom, hogy győztünk. Potternek és az Öregnek esélye sem lehet a Nagyúr ellen, a valaha élt leghatalmasabb mágus ellen, aki hatalma alá gyűrte a még a halált is. Lucius és a többi gyáva, akik saját bőrüket féltve elfutottak az első auror megérkezésekor, megfizetnek árulásukért, ha kell, egyesével kínzom halálra őket a Nagyúr lábainál, és esküszöm, boldog elégtétellel fogok táncolni rothadó testükön. Én tudtam, mindig is tudtam.
Az egy csoportba összesereglett aurorok halkan tanácskoztak, néhányan zavart oldalpillantásokat vetettek ránk, a foglyokra, talán, hogy megbizonyosodjanak nem állunk e még a hátuk mögött, torkukhoz nyomott pálcával. Amikor rám esett pillantásuk, rájuk vicsorogtam, majd tekintetük ijedt villanására végignyaltam ajkaimat, mintha csak az esti főfogásként méregetném őket. Vajon végzett már a Nagyúr azzal a mugliimádó, félvér kölyökkel?
A terembe futó gyengén megvilágított folyosón közeledő alakok sziluettje bontakozott ki. Sántítva, botorkáló léptekkel közeledtek. Talán a kölyök barátai, és Potter halálhírét, a csőcselék hírének bukását hozzák? Dobogó szívvel meredtem a folyosó irányába. Még pár lépés...Amint az alakok az egyik mágikus lámpa fénykörébe értek, tisztán ki tudtam venni arcvonásaikat. Ajkamról lehervadt a mosoly, szívem összeszorult, bénító rémület lett úrrá rajtam. Dumbledore támogatta a több sebből vérző, de élő Pottert. Dühösen felsikítottam, reménytelen vergődésbe kezdve gyilkos pillantásokat lövelltem a kölyök felé, akit legszívesebben a puszta kezeimmel téptem volna ízekre. Hol a Nagyúr? Hol van?
- Voldemortnak vége – mondta Dumbledore, amikor elült a zűrzavar, amit megjelenésük okozott.
- Hazudsz! – ordítottam kidülledő szemekkel.
– Ő nem hallhatott meg. Ő él, és végez veletek, mocskos csőcselék! - Többé nem bánthat senkit…vége a rémálomnak – suttogta Potter erőtlenül, és tántorogva, de saját lábain tett pár lépést felém. Egyenesen a szemeimbe nézett, íriszeiben ott látszott a kegyetlen igazság. Ez nem történhet meg!-sikította egy hang valahol lelkem legmélyén. Nem, de mégis a szívem fájdalmasan összeszorult, mintha minden életet kiszívtak volna belőle. Ilyen volna a dementorcsók? Agyamban Rodolphus szavai zakatoltak, amiket nászéjszakánkon mondott. Dumbledore-ra tévedt tekintetem; pillantásában megvetés volt és egy cseppnyi…szánalom.
„ When everything is lost, she will still be there.” 
by Babette Wheaton Csüt. 09 Jún. 2016, 12:59
Tárgy: Bellatrix Lestrange 
