Lorraine & Edward - Love always finds a way

Vendég

Lorraine & Edward

'Loved you yesterday, love you still, always have, always will.'

Istenem, ez a nő... olyan sok fájdalom, harag, megbánás, kétely, félelem, fagyos közöny van benne, hogy a démonok legszívesebben kiszakadnának belőlem, és a szíve köré csavarodnának, lakmározva a sötétségből, ami a lelkében lakozik. Érzem, ahogy a bőröm alatt vannak, ahogy nekem feszülnek, belülről, ahogy elhalad mellettem, és, ahogy én elmegyek mellette. Őt nézem, de nem lát. Fehér arca még fakóbbnak tűnik a kékes holdfény által megvilágítva, szeme pedig acélosan villan meg a hideg fényben, ami áttör az ablakon. Egyetlen pillantást vetettem rá, most sem őt nézem, hanem a másik nőt. Az egyetlent. Az örököt. Lorraine-t. Miatta vagyok itt.
Aggódva néz a feketeruhás nő után, kezeit maga előtt kulcsolja össze. Olyan gyönyörű. Soha nem láttam hozzá foghatót. Lorraine belülről ragyog, és ez a belső ragyogás, ez a fény, kihat az egész lényére, és szépsége csak még élesebb lesz. Mindig féltékeny voltam, emberi életemben, ha egy férfi vágyódó tekintettel nézett rá. Egyenesen rosszul voltam a gondolattól, hogy ő másé legyen, hogy valaki akár egy ujjal is hozzá érjen. Talán halott vagyok, talán itt sem vagyok, de ettől még szeretem. A szívem dobbant meg? Vagy csak a démonok játszadoznak velem, és küldenek a sötétbe öltözött nő után, hogy felfalhassák a lelkét? Igen, bizonyára... az én szívem már rég nem dobog. Ettől függetlenül azonban mindennél jobban szeretem Lorraine-t, ő a mindenem.
Miatta vagyok itt.
Lassan, de határozott léptekkel közeledek felé a kihalt folyosón. Még nem lát, nem akarom.
Pár méterre tőle megállok. Eltölt a boldogság, a megnyugvás, a démonok lecsillapodnak. Istenem, olyan gyönyörű. Olyan szívesen hozzáérnék, végigsimítanék tökéletes arcán, megcsókolnám ott, ahol érem, és elmondanám neki, hogy szeretem.
Testem hamarosan áttetszővé válik, majd a sziluettekből éles vonások lesznek. Csak ő lát. Nem én akarom így, azt hiszem, ez egyfajta képessége.
Mondhatni testet öltök. Érinthetőnek tűnök, valódinak, egésznek. Nem vagyok az. Semmi vagyok. Semmi és minden. Itt és most minden vagyok.
- Lorraine - suttogom magam elé - Itt vagyok - a szó még sokáig függ a levegőben, közöttünk, majd megszólal életem szerelme.

MUSIC: Impossible | NOTE: All we have is gone now. | WORDS: 324

Tárgy: Mr. & Mrs. Warren: The first meeting- again Szomb. 15 Feb. 2014, 11:57

Aurora elmegy, és kezemben a levéllel a parkot nézem: a Hold mindent ezüstös fénybe von. Annyira szép minden, de közben annyira fájóan szürke, bántóan magányos...

Halkan felsóhajtok, és végigfut a hátamon a hideg. Valami öreg kísértet ólálkodhat a környéken, szörnyű emlékfoszlányok csapnak meg.

Ölni!... Sikoly... Hideg... Rossz... HALÁL!

Az utolsó szó erővel csap le rám. Annyira összefüggéstelen, kínzásra vágyódó a lény tudata, hogy egyből érzem: ez nem szellem. Valami annál sokkal sötétebb, démonszerű, de nem démon. És a hangokból ítélve nem is egy.

Megrészegít a sok tudat, de... Nem lehet... A sok szörnyű közt van egy, mely fénylik. Ragyogna, de elnyomják. Csak pislákol, mégis, ilyen halványan is oly ismerős...

Ed?

Ki nem tudom mondani, de a gondolt szó végigsöpör az összes elmén. Hirtelen csönd lesz. Csönd, és feszülő várakozás. Kissé hunyorítanom kell, hogy meglássam: egy férfialak halvány körvonalai rajzolódnak ki, majd egyre erősebbé válnak. A pislákoló fényből fáklya lesz, és tüzes vasként szorítja háttérbe a többit. Megjelenik Ő. Megjelenik előttem Ed.

Megszólal, az Ő hangján. Itt van, miközben messze jár. Látom, de nem érzem. Meghalt, de mégis él, itt van, és csakis miattam.
Nem kérdezek vissza 'Ed?', hiszen tudom, hogy Ed áll előttem. Pontosabban a lelke, melyet körbefogták, mely nem szabadulhatott el. Megnyugszom, miközben vihar tombol bennem: már csak a túlvilágon lehetünk egymással.

Mert hogy most itt van, az csak egyet jelent. Nem tud tovább lépni. Megszakad a szívem érte. Meg sem próbálom megérinteni. Kezeimet összekulcsolva az államhoz húzom. Egy lépést közelebb megyek - Ed... - annyira epekedő a hangom, hogy még számomra is fáj hallani. De most erősnek kell lennem! - Az utolsó űzés, együtt? - kérdezem, mire a lények vad, félő táncot járnak, és a körvonala halványodni kezd. - Küzdj! - kiáltom, és belesodródom a mentális harcba...

Vendég

Lorraine & Edward

'Loved you yesterday, love you still, always have, always will.'

Széttépnek. Belül. Mind a hét menne a feketeruhás nő után, mind őt akarják. Én nem. Én itt akarok maradni, Lorraine-nel. Nem hagyom itt. Miatta vagyok itt. És a szeretetem irányába mindennél erősebb. Erősebb a démonoknál, a sötétségnél, a haragnál, az ölni vágyásnál. Mindennél. Mindent legyőz. Így egyszer csak elhallgatnak.
Érzem, hogy tűnök el, hogy megfakulok, mint egy tócsába ejtett fénykép, egy emlék, mely az idő hatására elveszti a színeit és a fényét. Nem vagyok itt, nem teljesen, de itt akarok lenni. Lorraine hangját fájdalmasan verik vissza a kastély ódon, csupasz falai, a sötétbe hasít, s mint egy fénycsóva, tör át rajta. Arra sarkall, hogy maradjak, és maradni is akarok. A démonok elkushadnak. Csöndben várnak. Várnak. Várnak. Lehiggadnak. Persze nem mennek el, nem... ennél többről van itt szó. Nem fognak csak úgy elmenni. Sötét lelkek ezek, nem tudom, kik ők, vagy mik, honnan jöttek. Vagy mikor. Olyan erősek, olyan sötétek, mintha a világ minden súlyát a vállukon cipelnék, mintha mindent el akarnának nyelni. A fényt, mert gyűlölik. A sötétséget, mert szükségük van rá, ebből élnek, ez élteti őket.
Ki akarja űzni a démonaimat. Érzem a hangjában az elszántságot, a törhetetlenséget. Úgy féltem, úgy érzem, ezek a démonok nem olyanok, mint amilyeneket megszoktunk. Ezek erősebbek. Sötétebbek. Pusztítást és rombolást akarnak, vért, halált, félelmet. Iszonytató képek pörögnek lelki szemeim előtt, amiket ők idéznek elém. Ők mások. Rettenetesek. Hozzájuk képest az eddigiek csak játszadozó gyerekek voltak.
- Lorraine - suttogom. Tudatni akarom vele, hogy mérgesek. Mérgesek rá, amiért el akarja őket tűntetni. Mérgesek rám, amiért itt vagyok, és nem mentem a feketeruhás nő után. Mit akarnak?
Kapcsolatban vagyok velük, hallom a gondolataikat, látom az emlékeiket, de nem parancsolhatok nekik, ahogy ők sem rendelkeznek fölöttem. Nyolc lélek vívja a csatát, én, és ők heten.
Rettegek tőle, ha őket elűzi, én is velük megyek, és nem szabadulok a képektől, a foszlányoktól, melyeket szépen adagolnak be nekem.
Háborúk. Patakokban ömlő vér. Halálhörgés, sikítás. Félelem, rettegés. Gödrökbe húzott, oszló hullák szaga. Fémes íz a számban, hideg, vasmarkolat tapintása tenyerem bőrén. Mindezt csak érzem, de mégis, mintha ott is lennék egy kicsit. Ki tudja, hol van az ’ott’. Tűz heves forrósága nyaldossa bőrömet, a forróság hevíti a bőrömet, égett hús és haj szaga terjeng a levegőben. Puskaropogás, ágyúdörrenés. Kilátástalanság. Reményvesztettség. Sötétség. Háború.
- Ne küldj el, kérlek - nézek a kezemre, először a tenyeremet vizsgálom, majd a kézfejemet, melyen szűrten, de látom a Roxfort márványlapjait magam alatt. - Kérlek, ne küldj el, ne küldd el őket, mert magukkal rántanak - kérlelem.
Hirtelen és váratlanul a képek egyetlen villanással tűnnek el, mintha kikapcsolt volna a vetítő. Üresség. De itt vannak, hallom a kacajukat. Alig, de itt vannak, és nem mennek el. Nélkülem nem.
De én Lorraine-nel akarok maradni.
Miatta vagyok itt.
- Látod...? Elhallgattak. Minden rendben lesz - nem tudom, mit mondhatnék neki. Annyi minden lenne, olyan sok mindent mondanék neki. De egyszerűen csak nézem, ajkam mosolyra húzódik. - Hiányoztál - mondom halkan, arcát fürkészve.
A démonaim csöndben várnak. Nem akarnak elmenni innen – talán csak a sötétbe öltözött nő után, de nem adom meg nekik ezt az örömöt. Bevillan egy kép, meg még egy, meg még egy és még egy. Négy kép, és már nyílik is a szám, hogy tudassam vele, amit látok, amit érzek, amit hallok:
- Rómába kell menned - mondom hirtelen, minden bevezetés nélkül. - Rómában kövesd a jeleket. Két lábbal kell a földön állnod, mert végzetes kimenetelű lehet ez az egész. Hagynod kell, hogy Ponente hajtson, bonts vitorlát, hagyd, hogy a szél vigyen. Bízz bennem. Bíznod kell bennem. Mindig bíztál bennem, kérlek most is tégy így - kérlelem, összefonva ujjaimat, mintha imádkoznék. Kétségbeesett tekintetemből sejtheti, hogy komoly dologról van szó. A démonok motoszkálnak bennem. Jót kacagnak rajtam, Lorraine-en, és a fájdalmon, mely átjárja a testemet. Nem akarnak elmenni, még a sötétruhás nő után sem, ki akarják várni ezt. - Ne feledd, kérlek, amit Szent Teréz mondott: 'Semmitől ne félj, semmi meg ne rettentsen. Minden elmúlik'. De ne hagyd, hogy ostoba hallucinációk, képzelgések eltérítsenek utadtól. Égess el mindent, ami az utadba áll, hagyd, hogy a tűz megtisztítsa az utadat - figyelmeztetem. - Majd, legvégül, keress vizet, hogy lemoshasd magadról a mocskot, a hamut, és hagyd, hogy az angyalok nyilai vezessenek. Ott lesz a kulcs. A kulcs mindenhez: a jóhoz, a fényhez, a szabadsághoz. Szabad leszek. A fény mindent átölel majd, és a kulcs zárja majd az ajtót a démonokra - magyarázom. Érzem, ahogy a sötét lelkek kajánul kacagnak rajtam. Azt hiszik, Lorraine kevés ehhez. Az. Egyedül az.
- Ne felejtsd el, amiket mondtam. Ezek, itt bent - bökök mellkasomra, mely mögött már nem dobog szív - mindent fel akarnak égetni maguk körül, az egész világot. Többé nem a Halálfalók fogják okozni a legtöbb bajt, hanem ezek, és a hozzájuk hasonlók. Háborúk, öldöklés, vér árasztotta utcák, romba dőlt épületek, nemzetek, porig rombolt városok. Kín, szenvedés és fájdalom, ami az emberekre vár - nem akarom megijeszteni. Tényleg nem, tényként próbálom közölni a dolgokat, amiktől rettegek, amiket a démonok suttognak. Én is rettegek, nyilván, hiszen olyasminek teszem ki a nőt, akit szeretek, ami... életveszélyes. Az életébe is kerülhet ez! De valakinek muszáj tudnia róla, valakinek, aki tud lépni, cselekedni, és megállítani ezt a sötét valamit, ami úgy fogja körbelengeni a földet, mint egy sötét ködfelhő, és nem marad utána semmi.
- Rómába kell menned - ismétlem önmagamat. - Veled akarok lenni, itt leszek, de... gyenge vagyok. Itt leszek. Veled leszek Rómában is, amikor tudok. Szeretlek - mondom még, és csak nézem. Nézem őt, és azon gondolkodom, hogy vajon sikerül-e neki megállítani a pusztítást.

MUSIC: Angels & Demons - soundtrack | NOTE: Destroy what destroys you. | WORDS: 864

Tárgy: Mr. & Mrs. Warren: The first meeting- again Vas. 16 Feb. 2014, 13:58

Erővel, mentális fájdalom árán kiszállok a démonok és Ed egyre inkább összefonódó gondolataiból. A szívem majd' megszakad, de ebben nem segíthetek neki.

A démonok másfele mennének, de férjem legyőzi az összeset. Marad, és körvonalai újra megerősödnek. A szeretet mindent legyőz. Epekedve akarom újra megérinteni, megcsókolni... De ez már nem fog többé megtörténni, legalábbis ebben a világban biztosan nem.

- Te is - válaszolom. Átölelném, megcsókolnám, de egyiket sem tehetem. Mindketten vágyunk a másikra, de tudnunk kell félretenni az érzelmeinket. annak itt fontosabb dolgok is. A démonok.

Ed feladta a leckét. Az eltűnése óta nem volt ügyem, szinte alig találkoztam rejtvényekkel. És a régiek sem voltak se ennyire komolyak, se érthetetlenek. Illetve mindig ketten voltunk, együtt oldottuk meg őket. Mikor tudatosul bennem, hogy milyen szörnyű nagy feladat állt elém, meg kell kapaszkodjak az ablakpárkányban. A démonok megérzik elgyengülésemet, és erőt merítenek belőlem. Ezt nem hagyhatom, hiszen ezzel csak Ed dolgát nehezítem meg!

Összeszedem magamat, és igyekszem logikusan végiggondolni a felsoroltakat. Ő elmondta, hogy mit kell tennem, nekem csak rá kell jönnöm a mondatok valódi értelmére.

"...hagyd, hogy a szél vigyen". ha jól gondolom, az sem mindegy, hogyan megyek Rómába. Álljak két lábon a földön, ha odaértem, de széllel menjek...
Nem hopponálhatok.
Ez az első, a leglogikusabb következtetés. Hogy miért, azt nem tudom, de az utazás ezen formáját megtiltotta számomra.
Róma... Egyház... Démonűzés. Ezek összefüggenek. De Ponente? Túlzottan egyszerű lenne, hogy hajóval utazzak.
De akkor is két lábbal állsz a földön...
Rómába kell mennem. Hajóval, vagy thesztrállal. De ez egyelőre lényegtelen. A legfontosabb az, hogy nem mehetek egyedül. Ed eljön velem, és valakit még szereznem kell magam mellé. Aki jártas a sötét mágiában is. Aurora.
A többivel ráérek még később foglalkozni. Szóról szóra megjegyzem az utasításait. Minden névelőnek jelentősége van. Semmi sem mindegy.

- Én is szeretlek - mondom ki, és elbőgöm magam. Sírok, a közelgés fájdalmas távolságától, és a kudarc lehetőségétől. Sírok, mert szeretem, és örülök, hogy látom. Sírok, mert jól esik.
A körvonalai fokozatosan halványodnak. Még ma leiszom magam... Most!

Vendég

Lorraine & Edward

'Loved you yesterday, love you still, always have, always will.'

Az én kedves, gyönyörű és kívánatos feleségem. Elmosolyodok. Fáradtan, erőtlenül. Tudom, hogy sikerül majd neki, sikerülnie kell. Bízok benne, ahogy ő is bízik bennem. Az emlékem halványodik, érzem, a démonok már mennének, hogy keressenek egy nyomorúságos helyet, hogy ők jól érezzék magukat, látva és érezve a sok szenvedés és kínt, ami ebben a világban zajlik. Ilyen emberekkel van tele a Föld, nem kell messzire menniük, hogy találjanak valakit, akiből lakmározhatnak.
Okos. Sikerülni fog neki. Annyi mindent akarnék mondani, annyi mindent szeretnék mesélni, vagy csak beszélni vele, hallgatni a hangját, érezni a közelségét, elmerülni szikrázóan, gyönyörűen fénylő, kék tekintetében, melyet most könnyek marnak. Istenem, megölelném, megcsókolnám, csak, hogy ne legyen szomorú, ne bánkódjon miattam, hogy ne féljen. Egy férj feladata lenne megvédeni a feleségét, a kincsét, az embert, akit a világon mindennél jobban szeret. És itt van ő, Lorraine. Egyedül ebben a hatalmas világban, ilyen terhek nyomják a vállát, és én nem tehetek semmit annak érdekében, hogy megvédjem. Nem segíthetek, hiszen én sem tudok annál többet, mint amit apró mozaik darabokban mutatnak meg a démonok, nem tudok többet, a szófoszlányoknál, melyeket a fülembe duruzsolnak.
Bár segíthetnék, bár élnék, bár egész lehetnék. Bár vele lehetnék, bár mellette állhatnék. Bár megvédhetném. Bár a férje lehetnék. Bár csókolhatnám. Bár az enyém lehetne még most is.
Szeretem.
- Szeretlek - mondom újra, mielőtt eltűnnék. Nem végleg tűnök el, bár nagy erőfeszítésekbe kerülne, ha újra láthatóvá akarnék válni a számára - vagy bárki más számára. De itt vagyok. Nézem, ahogy sír, és szinte felemészt, hogy miattam. Fáj, hogy nem tudom megvigasztalni. Nem tudom megölelni, nem tudok mondani semmit. Bármilyen hangosan kiabálnék, nem hallana. Képességének köszönhetően csak érez, és akkor sem engem, hanem a gonosz démonok sötét jelenlétét. Én, egyedül eltörpülök mellettük. Ha nem lennének velem, ha nem csavarodnának olyan szorosan lelkembe, lehet, nem is tudna rólam. Lehet, észre sem venne. Ez a gondolat bosszant, zavar és megrémiszt.
Elhagyja a folyosót, egy ideig követem. A Három Seprűbe megy. Istenem, mennyit voltunk itt, amikor fiatalok voltunk. A régi emlékek hatására elmosolyodom.
Vele maradok, és csak később tűnök el. Később, amikor már a csalódottság veszi át a kellemes emlékek helyét. Erre a démonok vad örömtáncot járnak, kurjantanak, és visongva kacagnak rajtam és a nyomorúságom.
Maradok, amíg el nem megy, aztán... a démonok, új szórakozást keresvén egy Londoni zsákutcába irányítanak, egy haldokló hajléktalanhoz, és jót mulatnak szenvedésein.
Rosszul vagyok ettől, az érzésektől, melyeket nem én érzek, csak érzem, ahogy ők érzik. Bár véget vethetnék ennek, bár egyedül lehetnék. Bár a Purgatóriumban lehetnék. A szürke semmi is jobb, mint ez. Bármi jobb, mint ez...

MUSIC: Angels & Demons - soundtrack | NOTE: Destroy what destroys you. | WORDS: 421