Calla Darkwood

Calla Darkwood || Calla, Darky || 14 || DASHA/DARIA SIDORCHUK

Teljes név: Calla Darkwood
Születési idő: 1982, december, 24
Születési hely: Írország, Naas
Élőhely: Angila, London
Pálca: 10 hüvelyk, ébenfa, unikornis szőr
Foglalkozás: tanuló

Ilyen vagyok....

Első látásra átlagosnak tűnök; alig 160 centiméternyi szeplőkkel tűzdelt hófehér bőrű, csontokból és húsból álló emberi egyed. Vagy valami olyasmi. De ha közelebbről megnézel, észreveheted azokat az apróságokat, amik által megkülönböztetek a többi vörös hajú, manószerű nőtől. Ha képes vagy percekig a szemembe nézni láthatod, hogy egyik sem fekete, annak ellenére, hogy eddig teljesen biztos voltál sötét színükben; a jobb oldali sötét barna, míg a másik oly mélykék, akár a viharos égbolt. Ha sokáig figyeled, ahogy dobálom, piszkálom, hajamat észreveheted azt a fehér tincset a jobb fülem mögül. Nem sokan látják, mivel senkit se izgat különösebben egy átlagos kislány, aki a hajával babrál. Ha egyszer talán, ne add, Merlin fürdőruhát találok felvenni, amire semmi esély, akkor azt is látni vélheted, hogy van egy szív alakú anyajegy nagyjából a szívem fölött. Illetve van egy tetoválásom, de ennek hol léte, miértje, hogyanja legyen titok.
Egyesek szerint szemtelen vagyok, mások szimplán pofátlan kis csitrinek tartanak. Úgy gondolom, hogy eme megítélések azon kívül, hogy sértőek, erősen túlzóak is. Őszinte vagyok. Se több, se kevesebb. Nos, folytatván jó tulajdonságaim sorát, mert rosszból elenyésző mennyiség van, vegyük górcső alá neveltetésem alatt felvett tulajdonságaimat. Rendesen viselkedek társaságban, képes vagyok unalmasabbnál unalmasabb témákról több mint öt percig beszélni puszta udvariasságból. Emellett kedves is tudok lenni a megfelelő kereteken belül. Jótékony süketség és némaság is rám tőr a megfelelő helyen és időben, természetesen a megfelelő honorálás mellett. Segítőkész vagyok. Komolyan. Tudom meglepő. Mi van még? Meglehetősen feledékeny vagyok, ha már itt tartunk. Eléggé határozatlan vagy… vagy nem is? Na, jó csak vicceltem.

Az én történetem....

Több mint 10 éves lehettem, amikor anyámék kitalálták, hogy „na, akkor rángassuk el a gyerekeket az nagy Angliába”. Remekül hangzik, nem? Nem?! Nem. Oké, bevallom gyermeteg naivságommal úgy gondoltam biztos rendben leszünk, eszünk fagyit és halálra fagyunk miközben átáztatja kabátjainkat az eső. S a nap végén dideregve, fáradtan haza indulunk az enyhén öngyilkos hajlamú, ellenbe nagyon gyáva Marlyne néni otthonos tetőtéri lakásába. Majdnem így is lett, majdnem…
„A vörös üstökű család csapzottan, nevetve sétált egy kisutcán London varázsló negyedében. Annyira belemerültek a kisebbik, karon ülő lány szórakoztatásába, hogy csak az idősebb gyermek vette észre a közeledő sötét taláros, rossz kisugárzású embereket. Anyja figyelmét megpróbálta magára vonni, ennek megunhatatlanul klisés eszközéve; meghúzogatta a szeretett mama szoknyáját. Kinek keze automatikusan megfogta a gyermek mancsát, s figyelmét továbbra is a kacarászó két évesre összpontosította. Aztán felnéz a férfi és gyors reflexeinek köszönhetően egyszerre adta át a nevető gyermeket feleségének, s lökte be családját a főútra vezető keskeny összekötő utcácskába.
- Mit keresel itt, szánalmas mugli? Hogy mered itt nyaraltatni a fattyaidat? – a kislány lassabban szaladt, mint édesanyja, de az anyuka kitartóan szorongatta kezét. Sajnos nem tudta megóvni a szavaktól, melyek olykor erősebbek, mint egy pofon.
A gyermeknek felkeltette érdeklődését a beszélgetés. Soha nem hallott még embert ilyen hangnemben beszélni a muglikról. Keze kicsúszott az óvó anyai szorításból és bebújt egy nagy konténer mögé. Onnan nézte végig, ahogy egy aprócska ige véget vetett szeretet apja életének. Szerencsére a bácsikat nem érdekelték holmi nők és gyerekek; nem indultak utánuk. Ennek hála anyja nem mérget, hanem megkönnyebbülést érzett mikor megtalálta a lemaradt lánykát.”
Azon a napon fehéredett ki a hajtincsem. Az érzek, melyek végig rohantak rajtam miközben zöld fény ragyogta be apám ijedt arcát, annyira lesokkoltak, hogy a testemnek is reagálnia kellett erre valahogy. És így lett egy újabb megkülönböztető jegyem. Nem mintha szükségem lett volna rá. Ahogy arra az istenverte 12. születésnapra sem, amit kedvenc nagymamám rendezett.
„December huszonnégy. Milyen jeles nap. Nem csak azért, mert a fél világ ünnepel, hanem azért is, mert a Darkwood család minden tagja megjelent Wensday nagyi óriási kúriájában, hogy együtt ünnepeljék az immár másfél éve Roxfort-os boszorkány tizenkettedik születésnapját. Ó, igen. Nagyon különleges nap volt. Az ünnepelt kedves, visszafogott mosollyal hallgatta azt az egy-két hozzáhasonló varázstudót, akik valahonnan szegről-végről kötődtek a családhoz. Tényleg mindenki ott volt. És nem veszekedtek, nem hangzott el egyetlen szitokszó sem. Talán nem is gondoltak ilyesmire. Csak örültek, hogy együtt lehettek, még a háború idején is.
- Kicsim, kint vár az ajándékod. Pont a kiserdő szélén, a napraforgó mezőn túl. – a nagymama remegős kezével megfogta lány vállát és szelíden fülébe súgta azokat a szavakat, melyekre reggel óta várt. A vörös lobonc majdnem arcon csapott egy mellette álló rokont, mikor megfordult és megcsókolta az emlékekkel barázdált arcot. A középkorú varázsló felnevetett és azon gondolkodott milyen varázslattal érhetné el, hogy ilyen kókusz illatú legyen az ő haja is.
Rohanva közelítette meg a fákat, s mikor nem talált semmit felnézett. Ott volt. Egy kis palota rejtőzködött a lombok között. Habozás nélkül mászott fel az időközben felfedezett kötél létrán. Felhúzta az egyetlen be- és kimeneteli lehetőséget biztosító eszközt, majd felfedezte új kis kuckóját. Aztán meghallotta. Sikolyok. És ropogás. Most nem sietett. Hirtelen jó volt lassan megközelíteni az ablakot. Az a pár pillanat… gyermekkora utolsó cseppjei. Kiélvezte őket, mielőtt elhúzta a kék függönyt.
Felemás színű szemeibe súlyos könnyeket csaltak a lobogó lángok. És a hangok… azok a reménytelen hangok.”
Nem voltam boldog. Bár gondolom ezt mondanom se kell. Nem tudom meddig néztem tehetetlenül a tűzet, mire megjöttek a tűzoltók… és az aurorok. Maga Rémszem Mordom imádkozott le a faházból. Akkor már nem sírtam. Üres lettem. Teljesen üres. És ez üresség a mai napig tart. Persze nem állandóan. Leginkább a születésnapomon fáj. Meg a temetés évfordulóján.
„A feketébe öltözött alak oly aprónak és védtelennek tűnik… az ember legszívesebben oda menne hozzá, megölelné, és addig ringatná, míg mindketten elhinnék, hogy szebb lesz a holnap. Bár valószínűleg Dumbledore fejében nem ezek a gondolatok kavarogtak mégis oda merészkedett a lányhoz. A nehéz csipke piros nyomokat hagyott a fehér bőrön, olyan erősen rángatta a ruhát a szél. De ő csak ált. Nem sírt, nem mozdult, s nem is érzett.
Az igazgató csendben volt. Hagyta had járja át a gyász eme ifjú lelket. Had higgye azt, hogy vége van mindennek. S had lássa meg holnap, hogy nem volt igaza. Mert az élet megy tovább és neki is haladni a kell a sodrással.”
A professzor úr megvárta, amíg leemeltem tekintetem a domború „Darkwood családi parcella” feliratról és ránéztem. Csak ezután fogta át vállamat és vitt el új otthonomba. Azóta két év telt el. Manapság már nem gondolkozok annyit a múlton. Igyekszek a jelennek élni. Hiszen ki tudja? Lehet, hogy holnap engem találnak meg holtan az egyik zsákutcában. Vagy porrá égve egy valaha nevetéstől zengő kastélyban. Vagy lehet, hogy nem ma fogok meghalni. Én már semmit sem tudok.