Quentin és Lisa

Nem kezdődik túl jól a meccs, két gól a Mardekár javára... De nem adom fel a reményt! Hiszen mégis csak a varázslók világában élünk, mi ne higgyünk a csodában?
- Amikor idekerültem még teljesen más volt, volt olyan, hogy a Hollóhát kviddicskupát nyert!- emlékezem vissza a régi szép időkre. Csak pár éve volt, de mégis olyan, mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta. - A trófeateremben elég sok Hollós kupa van. Múltkor kapargathattam őket...
Nem szívesen gondolok vissza a Daphnés büntetőmunkára. Kellemesebb pillanatai is vannak az életemnek, sőt meg merem kockáztatni, hogy kevés nem kellemesebb történt eddig velem.
Érdeklődően nézek rá, amikor elhúzza a kezét, de nem sokáig, mert helyzetbe kerülnek a mi játékosaink és szereznek is egy gólt. 
- Na, látod? Megy ez, csak...- mielőtt végigmondhattam volna a mondatomat, a Mardekár megszerezte a labdát és máris a mi póznáinknál készült egy elég esélyes lövésre. - ... csak nem nekünk. - mondtam szinte egyszerre a kvaffal, ami áthaladt a póznán.
Azért még mindig próbálom nem feladni a reményt, de inkább érdekel, hogy a mellettem ülő fiú arca még mindig hulla sápadt.
- Biztos? Ha szeretnéd, lemegyek veled! - ajánlottam rögtön. Nem olyan fontos egy ilyen meccs, hogy én megnézzem. Nem az én szurkolásom ösztönzi döntően a csapatot.

Jól esik, hogy fogja a kezem, máris sokkal biztonságosabb. Bár kicsit ciki is. Vagyis annak gondolnám, ha nem arra kéne koncentrálnom folyamatosan, hogy levegőt vegyek, és ne nézzek le. De mégis, jó, hogy van itt valaki, és beszélgethetek vele. Ez segít elterelni a gondolataimat.
- Igen... rájöttem... - motyogom és összeszorítom újra a szemem, hátha jobb ha nem látom. De igazság szerint nem az, mert így azt sem látom, milyen távolságban vagyok a védőkorláttól. Szerencsére leülünk, és ahogy kinyitom a szemem, nem is látom, milyen magasan vagyunk. Ha egyenesen előre nézek a repkedő játékosokat látom, meg a többi szurkoló diákot.
A statisztikai adatokban jó vagyok, gondolkodás nélkül sorolom fel, hány pontra van szükségünk.
- Oh... tényleg... - válaszolom zavartan, még mindig fura ez a házak közötti rivalizálás nekem - arra talán van esélyünk...
Fűzöm hozzá halkan, de elkiabálom, mert a mardekár pontot szerez. Ilyen a mi szerencsénk. Vagy tudom is én minek nevezzem. Lehet az a baj, hogy én ebbe a házba kerültem. Talán balszerencsét hozok a csapatra. Ez vajon jó indok lenne, hogy visszamenjek Hollandiába?
Pesszimista vagyok, és ennek hangot is adok. De úgy látszik a mellettem ülő, idősebb lányt más milyen fából faragták. Szavaira felpillantok rá, és igazán tisztelettel figyelem, mert én egész biztos nem tudnék így gondolkozni az ő arcán viszont egyértelműen látszik komolyan gondolja.
Ekkor tudatosul az is, hogy még mindig fogom a kezét, ezért gyorsan elengedem.
- Most már jobb... - vágom rá nagyon gyorsan, aztán elfordulok, hogy ne is lássa, mennyire zavarba jöttem.

Aggódva nézek a nálam pár évvel fiatalabb háztársamra. Valahogy nem tűnik úgy, mintha felhőtlen izgatottság járná át. 
- Óh..- szalad ki a számon, mert igazából nem tudok rá mit mondani, csak megszorítom egy kicsit együttérzően az én kezembe tett kezét. - Az nem túl szerencsés kviddics meccsek nézésekor. 
Meg se kérdezem, hogy jelentkezett-e a csapatba. Nyilván nem, mondjuk én sem, de egész más okból. Figyelemhiány, leginkább, no meg én egészen más magaslatokba vágyom.
Ajkamba harapok a lehetetlen pontarányok hallatán.
- Szerintem már az is elég, ha csak megnyerjük. Nem a pontokban való győzelem a fontos, persze, hosszútávon lehet az a cél, de megverni a Mardekárt már önmagában öröm.- mosolyogtam, ahogy elképzeltem milyen fancsali arccal járkálnának utána a mardis diákok a folyosón.
Összeszorítom a számat, hogy ne jöjjön ki egy "aztakutyamegamacska!" felkiáltás, és várom a revánsot a mieinktől. 
- Csak aki feladja, az veszít!- idéztem egyik nyári olvasmányom német szerzőjétől. És szerintem igaza van, legalább az erkölcsi győzelem a miénk! Lehet, hogy kitörölhetjük vele a valagunkat, de akkor is!
- Valami baj van? - néztem rá, amikor elhúzta a kezét.- Vagy most már jobb?

Próbálok természetesen viselkedni, és élvezni a helyzetet. Mármint: Hurrá kviddics! De még mindig nem szeretem, és kezd egyértelművé válni az is, hogy tériszonyom van. Eddig is sejtettem, de valahogy sikerült elkerülnöm az ilyen helyzeteket. Meg azért más, amikor van köztem egy ablaküveg, de most... Itt nem látok semmi ilyesmit, és egész biztos magasabban vagyunk, mint a kastélyban fent a toronyban. Legalábbis én magasabbnak érzem, de az is lehet beképzelem.
Mellettem ismét felcsendül Lisa hangja, én pedig megrázom a fejem, dehogy van baj. De persze rögtön meg is bánom, mert ettől még jobban szédülök.
- Azt hiszem tériszonyom van - motyogom, és nem is figyelek oda, csak megfogom a kezét, kell valami biztos pont, ebben a forgolódó világban. Remélem nem bánja. Pár percre van csak szükségem, aztán mikor hallom, a sípszót, ami a játékosok levegőbe emelkedését jelzi, kinyitom a szemem. Most, hogy nem lefelé kell bámulni, hanem csak magam elé, valamivel jobb a helyzet.
- Olyan 32 gól kéne mielőtt elkapjuk a cikeszt, és máris lehagyjuk a mardekárt... - próbálok optimistán válaszolni, de én sem hiszem, hogy ez lehetséges lenne. Főleg hogy, amit befejezem, a mardekár - igaz nem túl sportszerűen - megszerzi az első gólját...
- Szerintem inkább órákon kell jól szerepelnünk. Ez esélytelen - fordulok végül Lisa felé, és csak most jövök rá, hogy megfogtam a kezét. Gyorsan elengedem, és zavartan elfordulok. Ezt nem kellett volna.

Talán épp pont azért választottam ki Quentint, mert olyan magányosnak tűnt, mint én, de úgy látszott, egy csöppet sem bánja, hogy megszólítottam. Kicsit mintha meg lenne szeppenve. Azért mert két évvel idősebb vagyok? Ugyan már... Nem sok olyan diák van a Roxfortban, aki tisztelné az idősebbeket, de a mi házunk azért elég jónak mondható ilyen szempontból. 
Figyelem én is a beérkezőket. Legalább nincs szélvihar, szép őszi időben biztos élvezhető játékot produkálnak. 
- Valami gond van?- fordultam a kis srác felé, aki behunyt szemmel ült le a Hollóhátasok nagy üdvrivalgása közepette, ahogy üdvözölték a csapatot. Zavar, hogy a fiú ennyire rosszul néz ki. Talán el kéne vinnem Madam Pomfrey-hoz? - Tudok segíteni? 
Inkább kezemet tördelve én is leülök mellé, és mellettünk nem sokára még többen tesznek így, ahogy felszállnak a játékosok. 
- Nagyon jót tenne a pontjainknak, ha ezt most megnyernénk, de félek, hogy nem sok esélyünk van... - sóhajtottam fel pesszimistán.

Még mindig nem értem ezt az őrületet a kviddics körül. De mivel mindenki megy, megyek én is. Nem nagyon megy a beilleszkedés, és ha még ezt is kihagynám, akkor egész biztos, hogy kiutálnának egy életre, pedig igazán nem tettem semmi rosszat.
Sapkát húzok a fejemre, és felöltöm a taláromat, meg egy Hollóhátas sálat - csakhogy mindenki lássa, szurkolok. Amúgy nem. Mert bár értem a játékmenetet, nekem ez a sport nem éppen élvezhető. Követni sem bírom, ahogy repkednek, rosszul vagyok a magasságtól, és egyébként is! Milyen sport az, amiben simán meghalhatsz, eltűnhetsz, vagy szimplán megöregszel a mérkőzés alatt, mert nem tudni, mikor ér véget.
Keserű gondolatok, de nem számít. A kilátón bár a többiekkel együtt jöttem, mégis valahogy egyedül vagyok, mert mindenki lelkesen szurkol, én meg csak nézek magam elé. Addig, amíg meg nem szólít valaki.
Nagy szemekkel pislogok fel Lisára, és körbe is nézek, hogy biztosan hozzám beszél-e. Persze találkoztunk már a klubhelyiségben, és az évfolyamtársaimmal ellentétben ő nem tűnt olyan elutasítónak, de akkor is meglep, hogy hozzám szól. Valami mosolyfélébe rándul az arcom, úgy bólintok.
- De persze...- válaszolom, és lepillantok, hiszen épp most vonulnak be a csapatok - Hajrá, hajrá! - mondom nem éppen lelkesen, de igyekszem, aztán gyorsan le is ülök. Azt hiszem szédülök. Becsukom a szemem, és veszek egy nagy levegőt. Nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Miért vagyunk ilyen magasan?

Padma összeszedett valami vírusos nyavalyát, és most a Gyengélkedőn kezeli Madam Pomfrey, még a meccsre sem engedte ki. Pedig fontos ez a mai, a Mardekárral mérkőzik meg a házunk, szükségük van minden biztatásra. Az ezüst-zöldek kétség kívül jobb seprűkkel vannak felszerelve és szívósabbak, de többet ésszel, mint erővel!
Szóval barátném hiányában egyedül indultam meg a pálya felé, kabátomat díszítő kék és bronz színű sálammal. Gondoltam, majd csak lesz valahogy... 
Szemeim Ericet keresték a lelátókon, de a Hugrabugosok körében nem véltem felfedezni. Jobb híján egy hasonló színű csapathoz sodródtam, mint, amilyenben én voltam. A klubhelyiségből már ismert Quentin nevű pár évvel fiatalabb fiú mellé kerültem. Nem sokat beszéltünk eddig, de most úgy éreztem, hogy nincs kedvem a magány bugyraiba süllyedni. 
- Csatlakozhatok? Jobb együtt szurkolni a mijeinknek, nem? - mosolyogtam rá, kicsit izgatottan. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a meccs.