Roxi & Carter

- Gyere mááááár!
- Neeeeeeeeeeeem...
- De jössz!
- Nnnnnem!
- Oké, feladom, reménytelen vagy - ezzel Sasha ki is húz a szobánkból, megy a csürhe után a Nagyterembe. Hát én nem, eszem ágában sincs, még a végén összefutnék... azzal. Remélem, már tudja, hogy engem kapott, és remélem ivott a levél olvasása közben, és jól félrenyelt. Bár akkora szerencsém úgysincs, legutóbbi információk szerint... még él.
Nyújtózkodok egyet, majd hallgatva a hasamra, úgy döntök, ideje enni. Na de nem a többiekkel, van nekünk egy konyhánk... tudod-e? Ja, nem az kecske volt, az mondjuk nincs, de konyhánk tényleg van. Meg így jobban belegondolva, az úgy van, hogy:
- Volt nekem egy kecském, tudod-e? - ez perfekt, így egészen a konyháig ezt éneklem, mivel a dal többi részét, nos... a szelektív memóriám a ludas. Meg Matyi. Hmmm, a csávó bottal ütlegelt, basszus, lehet az is valami varázsmese, mugliasítva. Mikre rá nem jövök így éhesen.
És mivel roppant értelmes dolgok járnak a fejembe, nekimegyek valakinek.
- Bahh... volnál kedves nem hagyni, hogy beléd zúgjak? - fogom meg egyből a fejem, megvizsgálva, nem törött-e be, de mivel sokak szerint kemény, így meg is nyugszom...