Miss Waldorf & Thjalf Osberg

Vasárnap lévén semmi gondom nem akadt, így gondoltam miért is ne menjek le a tópartra nézni a lustán fel-felbukkanó óriáspolipot? Így hát a kiadós reggeli után (5-6 lekváros pirítós, sütőtöklé) a tölgyfaajtón át a tóhoz vezetett utam.
Rengeteg diák sétálgatott a parkban. Ezen nem is lepődtem meg, hisz gyönyörű idő volt. A Nap sütött, de nem túlságosan, a fák árnyékában jól esett ilyenkor beszélgetni avagy mást csinálni. Az egyik tölgy alatt meg is pillantottam a hatodikos Hermione Grangert, aki szokásához híven tanult. Ha jól láttam, éppen a Rúnafordítás haladóknak című művet lapozgatta. Ebben nem is volt semmi meghökkentő. Akárhol találkozom a lánnyal, mindig tanul.
Ahogy továbbmentem, szerelmesek egész csapata közeledett felém. Vagy négy szerelmespár jött egymás mögött. Miért járnak ezek csapatostul? - gondolkoztam magamban, de a válaszra már nem jöttem rá, mert a szemem megakadt egy lányon, aki közvetlenül a tó mellett ült egy fa tövében. Mégpedig az a lány volt, aki nemrég a hajamat kritizálta fenn, a Szükség Szobájában. Pedig olyan jól indult a napom, erre meg találkozom ezzel a lánnyal. Bár én inkább trollnak nevezném. Nem a kinézete, hanem a modora miatt.
Reméltem, hogy nem vesz észre, nagyon reméltem.

Elmerülten lapozgattam a vaskos, lila, bőrkötéses könyvet, mely a Purple Waldorf nyári kolleckióját tartalmazta. Anyám, személyesen hozta el, nehogy valaki útközben lenyúlja és meghamisítsa, vagy csak egyszerűen aljasan felhasználja.
Épp egy gyönyörű kék, esti talárt nézegettem, amikor lépéseket hallottam meg magam mellett. Becsaptam a könyvet, hiszen a szigorúan bizalmas terveket csak ÉN láthattam. Anya mindig nekem mutatja meg őket először, így én szabadon jelölgethetek a könyvben és kritizálhatom a helyenként oda nem illő fodrokat.
Az a hosszú hajú srác volt, aki elég furán öltözött. Már láttam korábban is, de sehogyan sem jutott eszembe, hogy hol is találkoztunk, végül lehunytam a szemem és megjelent előttem a felmosórongy hajával. De most - ahogyan végignéztem rajt - teljesen átlagosnak tűnt és a haja sem állt szerte - szét, ahogyan azon az estén.
Habár lehet, hogy most csak nem zavar a jelenléte, azért van az egész.
Azonban nem tudtam megállni, hogy oda ne szúrjak neki egy aprócska, gúnyos megjegyzést.
- Te leskelődsz utánam?

És kiszúrt! Nem hiszem el, de észrevett! És rögtön - szokásához híven - egy gúnyos megjegyzéssel szólított meg.
- Neked is szia - mormoltam neki egyhangúan - És NEM leskelődöm utánad, csupán éppen erre jártam. ha nem szólsz hozzám, észre se veszlek - ez persze hazugság volt, hiszen már pár perce észrevettem a lányt, csak nem szóltam hozzá.
Az arckifejezése most nem tükrözött tömény undort, mint legutóbb. Az is lehet, hogy akkor épp csak valami lelki problémája volt, azért viselkedett úgy. Aztán ki tudja.
Magam is meglepődtem azon, amit most csináltam, de leültem a lány mellé, a terebélyes tölgyfa tövébe.

Már megint fogalmam sem volt, hogy merre kószálhat Serena.
Én csak jót akartam, mikor fogja már fel?
A srác közelebb jött én pedig sejtettem, hogy innét már nincs visszaút. Sóhajtva arrébb ültem, hogy helyet szorítsak a terebélyes fa alatt.
Ennél rosszabb napom már nem lehet.
Úgy tettem, mintha nem zavarna a jelenléte, de eléggé idegesített. A szél fújni kezdett, így egyenesen beterített a hosszú hajával. Azonban nem ez volt a legfőbb gondom, mert valami más is megmozdult bennem. Az illata. Az illata olyan volt, akár a kellemes nyári napsütésben pirosodó málna zamatos íze. De vegyült bele egy kevéske bors és szilva is. Olyan furcsa volt, de egyben jó és, és én, Margaret, azon kaptam magam, hogy egészen közel húzódtam hozzá.
Merlinre Margaret! Mit művelsz? Ez egy ostoba és kicsinyes alak, aki nem érthet meg téged! Biztosan minden este órákig áztatja magát, hogy a bőre beszívja a szilvát meg a borsot. Felejtsd el!
Azonban a testem egy része igen is beszélni szeretett volna vele és közelebb kerülni, de az agyam nem engedett szóhoz jutni. Nem túrt ellentmondást.

Margaret egészen közel húzódott hozzám, mire egy kissé zavarba jöttem. Nem rég még sérteget, most meg hozzám bújik? Miféle boszorkányság ez? Vagy csupán direkt játssza az eszét? Esetleg tényleg vonzódik hozzám?

Nem merem megkérdezni...bunkóság is lenne...vagy mégsem?

A fejemben kutya - macska módjára egymást kergették a gondolatok. Egyik a másikat érte, és nem tudtam letenni a voksomat egyik lehetőség mellett sem. Nem kérdeztem meg tőle, hogy miért bújik hozzám, de nem is elleneztem a dolgot. Jó volt ott ülni a fa alatt egy csinos lánnyal, aki elég modortalan volt velem legutóbb, de valamiért ez utóbbit most figyelmen kívül hagytam, csak ültem ott a fa alatt vállamon Margaret fejével.

Ismerős hangokat hallottam a park északi része felől, így hirtelen arrébb húzódtam megszakítva a meghitt kis pillanatot.
Régóta vágytál erre Margaret!
Felsóhajtottam, majd becsaptam a kezemben tartott könyvet, majd felálltam és körülnéztem.
- A fenébe! Ez Penelopé... - mondtam elhalva.
Ha meglát...itt...vele....
Megráztam a fejem, majd elmosolyodtam és odakiáltottam a földön üldögélő srácnak. Már előre sajnáltam, de nem tehettem mást. Akárcsak Piton meg kellett őriznem a jó hírem.
- Ezt mégis, hogy képzelted? Azt hiszed, hogyha lenyúlod a könyvem és eladod valakinek, akkor sikeres leszel? Tudnod kell, hogy anyám minden könyvében újabb ruhákat tervez, úgyhogy erről a lóról sajnos leestél! A kolleckió más, ahogyan a divat is.
Amikor Penelopé elhaladt mellettem, biccentett a fejével és a szokásos mosolyával állt tovább. Látszólag nem is érdekelte a mű ,,csetepaté", amit kényszeredetten rendeztem.
Ekkor megköszörültem a torkom, majd így szóltam:
- Bocsi, de muszáj volt megtennem.

- Ez meg mi volt? - pislogtam értetlenül.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen fontos neked a látszat... - mondtam, majd a tóra irányítottam figyelmem.
Pár elsős éppen kenyérdarabkákat dobált a vízbe, mire az mozogni kezdett. A hullámok forrása az óriáspolip volt, ugyanis pár másodperc múlva a vízből kinyúlt két óriási, sötét színű kar, és a mélybe rántotta a kenyérszeletet. Kétlem, hogy az étel egy darabban lejutott volna a karok tulajdonosához, de végül is ő tudja, ő a polip, nem én...
Az elsősök vidáman nevetgéltek - biztos a polipról - gondoltam.
Margaretnek mélyen a szemébe néztem, és igyekeztem arcomra felvenni a "magyarázatotvárok" típusú arckifejezésemet, és vártam a választ.

Sóhajtottam.
Ma túl türelmes és odaadó vagyok. Kivétel nélkül. Mindenkivel.
- Persze, hogy fontos! Miért mit gondoltál? Nem császkálhatok tekintély nélkül a Roxfortban! Képzeld el milyen lenne a világ egy tudatos vezető nélkül! Mindenesetre bocsánatot kértem. És ígérem, többször nem fogok! - mondtam, majd karba tettem a kezem és bájos mosollyal pislogtam Thjalf-ra, akinek az illata még mindig ott élt az emlékezetemben.

- Rendben van! - mosolyogtam Margaretre, majd egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, amitől kissé megszeppent, de egy mosollyal viszonozta cselekedetem. Egyébként nem tudom miért tettem. Vonzódtam a lányhoz - kétségtelen. De múltkor viszont úgy bánt velem, mint a kutyával. Biztos csak rossz hangulata volt...de nem mertem rákérdezni. Ráadásul a feje is a vállamon pihent, tökéletes volt a pillanat, semmi nem ronthatta el, az égvilágon semmi.
Ha egy svéd sróforrú sárkány berepülne ide a birtokra, és mészárlásba kezdene...akkor sem. Ez a pillanat kellően volt kellemes és romantikus is.

Reakciója váratlanul ért, így kissé megdermedtem. Megdermedtem, mert tudtam, hogy ez igazán nem volt jó ötlet. A fülemben már így is teljes erőbedobással dobolt a vér, a szívem pedig majd kiszakadt a helyéről.
Mi van velem? Te jó ég! Össze kell szednem magam!
Megköszörültem a torkom, miután sikerült lepleznem pirulásomat. A hajamba kapaszkodtam, majd kedvesen(!!) rámosolyogtam a srácra, akit teljesen félre ismertem. Lehetséges, hogy ilyen külsővel lehet valaki odaadó és szerethető?
Vert ki a fejedből! - bújt belém a gonosz, így felálltam és úgy közöltem még mindig kissé zavarban:
- Nos...izééé... mennem kell. Kösz...mindent.
Remélem még találkozunk.
Azonban nem volt gondolatolvasó és nem találhatta ki, hogy mennyire szeretnék még ottmaradni vele és nézni a szellős tópartot gondtalanul, míg megszűnik körülöttünk a világ.
Elfutottam és addig rohantam, míg rá nem ébredtem, hogy Roxmorts utcáin csatangolok...egyedül a sötétben.