Helena & Lana

Katie a múltkor mondott valamilyen titkos alagutat Roxfortból Roxmortsba, melynek helye Badar Barnabás fura faliszőnyege mögött volt. Miután majd' sötétedésig kviddicseztünk Helenával, majd két elsőst megszívattunk, úgy döntöttünk, ennél már csak rosszabbak lehetünk, avagy csak jobb kedvünk.
Csendben haladtunk a folyosókon, valószínűleg a többi diák a nagyteremben vacsorázott a tanárokkal együtt. Szabad utunk volt. Azért Hóborc-tól kicsit tartottam, de ő is elkerült minket - hála Merlinnek.
Mikor a faliszőnyeghez értünk, benéztem mögé. Tömör fal. Ez nem jelentett túl jót, de Katie biztosra mondta: itt van egy átjáró. Szóval nem adtuk fel olyan hamar, bebújtunk a szönyeg mögé és ott találgattuk, hogy mit kellene vele csinálni. Próbáltuk szépen kérni, jelszavakat suttogtunk a tégláknak, bizonyos sorrendben megkoppintottuk őket, de semmi... végül eszembe jutott valami: a Szörnyek Szörnyű Könyvének a gerincét simogatni kellett, hogy kinyíljon. A Gringottsban is voltak olyan széfek, melyek hasonló képpen nyíltak. Elkezdtem hát simogatni a téglafalat. Helena elég furán nézhetett, de nem szólt semmit.
Rövid idő múltán az egyik téglag megrázta magát, ahogy végigsimítottam sima felületén. Ez lesz az - gondoltam diadalittassan és azt simogattam a továbbiakban, mire az elégedetten félreugrott, s mint a mágnes, vonzotta magával a többit.
Előre mentem és a sötétbe suttogtam egy Lumost. Az alagút sötét volt és nyirkos, a lábaimnál patkányok és bogarak mászkáltak. Végtelennek tűnt az átjáró.
Egy idő után lágy, hűvös szellő fújt az arcomba, majd a talajszint is emelkedni kezdett. Hamarosan ott vagyunk - gondoltam nyugodtan.
És valóban: tíz percen belül már másztam kifelé egy gödörből, majd kisegítettem Helenát is és bevetettük magunkat Roxmorts kis utcáiba.
Utunk a Szárnyas Vadkanba vezetett. Imádtam azt a helyet.

Betérve a Szárnyas Vadkanba, megcsapott az ismerős, szeszes illat, amit úgy szerettem. Nem akartam töményet inni. Aztán hirtelen meggondoltam magam:
- Lángnyelv Whiskey-t, kérlek - nem vártam volna el, hogy értemenjen, nem a házimanóm, de ha már felajánlotta, nem utasítottam vissza.
- Kösz - tekintettem fel rá mosolyogva és elvettem a poharat, benne egyik kedvencemmel. Majd abba az irányba néztem, amerre mutatott.
- Eléggé jó - mondtam, mosolyra húzva a számat, végignézve a varázslón. Bár, közel sem olyan jó - gondoltam magamban. Egy körre elvinném, vagyis a fiú engem - hinné ezt ő -, de most nem akartam. Épp vártam valakire.
Sosem ismertem a szerelem fortélyait. Soha! Nem volt egy tratós kapcsolatom sem, annak ellenére, hogy eddigi életemben vagy tizenöt-húsz fiúval, vagy férfivel volt dolgom. Olyan dolgom is. Leginkább olyan. Ezt persze nem hangoztattam, akkor sem, Helenának sem említettem.
- Felszeded? - kérdeztem a lánytól. Természetesen a varázslóra gondoltam.

Nem tudtam, hogy mi ütött Helenába ilyen hirtelen. Szemöldökömet összevontam és tekintetemet a varázsló, s közte járattam.
- Tudod, sok faszi ilyen - mondtam, lehúzva a Whiskey-t, majd rágyújtottam. A doboz cigit Helena felé nyújtottam, hátha kér. Eléggé idegesnek tűnt, ezért gondoltam, megkínálom. Végül is... a férfiaknak én is egy ilyen 'pasi faló' jellegű nő lehettem. És vagyok is, de most talán van, vagy lesz valaki, akiért érdemes lenne változtatni. Tudja Merlin, majd eldől!
- Egyébként ki az? - kérdeztem végül. Határozottan úgy tűnt, ismeri. Az ember nem mond ilyet egy olyan valakire, akit nem ismer.

Figyelmesen hallgattam a történetét, miközben bele-beleszívtam a cigibe. Néha összevontam a szemöldököm, vagy gyilkos pillantást vetettem a férfi felé. Gyűlöltem az ilyet. Egyenesen felfordult tőle a gyomrom.
Mindenki azt hiszi, hogy csak azért, mert Mardekáros vagyok, rögtön egy született seggfej is, vagy beképzelt, de nem. Van egóm, ezt nem tagadom és eléggé érzelemmentes ember hírében állok. Sőt, 'rossz lánynak' is szoktak titulálni. Igen, ez mind igaz. De egykor a Süveg alig tudott dönteni a Griffendél és a Mardekár között. Bátor vagyok, de ravasz, lobbanékony és makacs, ugyanakkor 'veszélyes' is. Nem tudom, végül mi alapján döntött a Mardekár mellett. Talán örök rejtély marad.
Miközben felidéztem az emlékeket, figyeltem Helenára is; minden egyes szavára. A megerőszakolásra is. Megingattam a fejem. Én is kerültem hasonló szituációba, bár velem nem történt meg - szerencsére. Én akkor, ott nagyon megijedtem és hagyott bennem tüskét az ügy, így el tudtam képzelni, Helena min mehetett keresztül. Pláne, hogy a mindig erős lány szemébe könnyek gyűltek. Utáltam, hogy képtelen vagyok vigasztalni! Főleg ebben a szituációban. Helenát a barátomnak tartottam és nem volt jó látni, ahogy arca elkomorodik a keserű emlékektől...
Nem tudtam, mit mondhatnék. Érzelmi analfabéta vagyok. Ezért cselekedtem: pálcámat előhúzva az asztal alatt a férfi felé böktem és a varázslatra gondoltam - nem kellett kimondanom -, mire a férfi az asztalra csapott. Elvigyorodtam, majd Helenára pillantottam.
Odamentem a férfihez és leültem vele szemben. Csábosan néztem rá, de ő nem tudott szólni egy szót sem, csak hörgött valamit - Pofix rontást küldtem rá. Lágy mosolyra húztam a számat.
- Lorenzo, ugye? - kérdeztem, hajamat igazítva, mire bólintott - Van egy közös ismerősünk... - böktem fejemmel Helena felé. A lány mindent hallott, hiszen nem volt túl messze.
Úgy éreztem magam, mint egy gengszter Nancy Sinatra.
- Tudod eléggé bosszúálló természet vagyok - kezdtem, hajam egyik tincsét tekergetve, pálcámat rá szegeztem az asztal alatt - Az a lány a barátom. És, ha valaki - bárki - bántja az új barátnőmet, az illetőt kicsinálom. Olyan kíméletlenül elintézem, hogy megbánja, hogy megszületett. Ha menekülni próbál, akkor előkerítem - szóltam. Már nem mosolyogtam, nem mézes-mázosan beszéltem. Hangom hideg volt és nyugodt. Ettől jobban megijedt, mintha kiabáltam volna vele. Láttam a szemében a félelmet. A rontás miatt magatehetetlenné vált egy időre. Amíg elkerekedett szemekkel és reszkető ajkakkal nézett rám, nem figyelt a kezemre, így az előtte lévő pohárba csempésztem pár rókázó rágcsát, amit előzőleg kis darabokra törtem. Hamar feloldódott az alkoholos italban. Észre sem vette. Sőt... még pénzt is adott, hogy végre békénhagyjam. Úgy remegett, mint a nyárfalevél. Undorodva néztem rá és reméltem, hogy megjegyzi, amit mondtam neki és még csak meg sem fordul a fejében, hogy újra felkeresse Helenát a jövőben.
Mikor visszatértem az asztalunkhoz, letettem egy kisebb kupac galleont az asztalra.
- Tudom, hogy ettől nem lesz jobb, de várj egy kicsit... - mondtam, majd újra rágyújtottam. Nem is kellett sokáig várni: a szájpadlására ragadt nyelvű Lorenzóra vad öklendezés tört. Eléggé kellemetlen lehetett, mivel az ártás hatása nem múlt még el - és nem is fog még egy darabig -, majd kétrét görnyedt ültében és rókázott. Iszonyat mennyiség jött ki a gyomrából. Azt hittem, feláll majd és a mellékhelyiségbe rohan, ehelyett azonban a csapos lépett akcióba, aki nem nézte jó szemmel és behúzott neki egyet, majd a bejárati ajtón kidobta a vérző arcú férfit, aki a sárban fetrengett és hányt. Ennek mindketten szemtanúi lehettünk, az ablakból tökéletesen rá lehetett látni.

Láttam a csuklyás alakot. Nem is foglalkoztam vele, beszélgettünk Helenával és kétség kívül, tetszett neki a kis műsorom. Neki is elismételtem, mit mondtam Lorenzonak, aki egy gyéva alak, és aki úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
- A gengszter Nancy Sinatra... - nevettünk újra.
A csapás hirtelen ért. Azt hittem, a férfi - jobban mondva, a kétajtós szekrény, a kolosszus, aki mellett magas, vékony alakom eltörpült - csak elmegy mellettem. De nem így tett. Láttam a mozdulatot. Vad volt. Tenyere a levegőbe hasított. Felemeltem a pálcát, de ahogy a falnak csapott, kiesett a kezemből és koppant a talajon, rögtön utána a szék is nagy csattanással ért földet. Páran felszisszentek. Fuldokoltam. Vergődtem. Rúgtam, karmoltam, haraptam.
- Kis vadmacska... - sziszegte a férfi, akinek a szemét nem láttam, csak félmosolyra görbülő száját. Éreztem, ahogy a vér kiszökik az ujjaimból. Először vörösre színeződhetett az arcom, majd, ahogy néma fuldoklásba csapott át vergődésem, falfehérre váltott. Látásom homályosodni kezdett, szememből egy könnycsepp kicsordult.
Reméltem, hogy Helena nem fagy le. Nem tudtam, milyen nyomás alatt, stressz helyzetben, de nagyon reméltem, hogy nem fagy le, mert akkor nekem végem. Hála merlinnek, cselekedett.
Ahogy a férfi kidőlt, úgy rögtön el is engedett én pedig a Szárnyas Vadkan talajára rogytam. Lehunyt szemmel nagy levegőket vettem, hogy visszatérjen belém az élet.
Puha érintést éreztem a vállamon, arra néztem, amerre az alakot sejtettem.
- Jól vagyok - válaszoltam magabiztosan, letörölve a könnyet az arcomról, majd Helena segítségével felálltam. Nem volt komoly bajom, az ijedtségen kívül talán csak a nyakfájdalom - és valószínűleg a foltok, amiket nem láttam, csak sejtettem, hogy ott vannak.
- Kösz - biccentettem, felállítva a széket, majd remegő kézzel - sokadjára meggyulladó öngyújtóval - újabb szál cigit kezdtem meg. Az események fényében újra megkínáltam őt is.

Gondolkodtam, hogy mi olyan, ami említésre méltó. Pár emberrel való beszélgetésemet, vagy a Vadőrnél tett látogatásomat nem nevezném annak. Azt viszont igen, hogy Viktor elhívott randizni. Ez azonban nem hiszem, hogy túlságosan érdekelte volna Helenát, így vállat vontam.
- Tanultam. Tudod, kicsit lemaradtam - mondtam, belegondolva, hogy már egészen jól állok, az utóbbi napokban javítottam: csak Kiválót és Várakozáson felülit kaptam. Örültem neki. Főleg azért, mert pár tanár megállított óra után, hátbaveregetni és közölni velem, hogy mégsem lesznek olyan rosszak a RAVASZ vizsgáim, ha így folytatom. És természetesen így folytatom!
- Animágia? - kaptam fel a fejem - Szeretnék komolyabban foglalkozni vele, de most sajnos nem lenne rá időm. Egyedül biztosan nem... - néztem Helenára, félrebillentett fejjel - Te talán tunál segíteni? - kérdeztem. Nem véletlenül vetette fel a témát, ebben biztos voltam.
Újra a rendelet...
- Utálom. Undorító. Hányok tőle - és ezzel mindent elmondtam. Örültem, hogy Helena is harcolni akar ellene, akárcsak én. Végre valaki, aki nem csak ül a fenekén, karba tett kézzel várva, hogy valaki majd cselekszik helyette és minden megoldódik.
- Én arra gondoltam - hajoltam előre és suttogóra fogtam a hangomat -, hogy egyébként is aurornak készülök. Majd a Minisztérium falain belül elültetem az emberek fülében a bogarat és belülről kezdem rohasztani a rendszert - pont úgy hangzott, mintha egy alattomos kígyó sziszegte volna. Igen, veszélyt jelentettem a Minisztérium számára. Nagy és fenyegető veszélyt. Nem gondolná senki, hogy majd egy 'alkalmazott' kezdi el szítani és terjeszteni a mérget, amivel megfertőzi a rendszert. Szepszis és káosz lesz.
Azért mertem elmondani Helenának a tervemet, mert bíztam benne, hogy komolyan gondolja, amit mondott és valóban barátok vagyunk és, hogy nem fog majd elárulni.

Eléggé eltökélt voltam ahhoz, hogy az animágiát is megtanuljam.
- Tudok vele foglalkozni - mondtam magabiztosan. Így is volt - Amit eltervezek, a fejembe veszek, azt véghez is viszem. Így-vagy úgy, de megcsinálom. De ehhez a te segítséged is kellene... - mosolyodtam el magabiztosan, közben kissé kérlelő hangon mondva az utolsó mondatot, beleszívva a dekkbe.
Egyre több közös dolgot véltem felfedezni Helenában és jómagamban, aminek kifejezetten örültem. Nem voltak nagyon barátaim és örültem, hogy valakivel ennyire egy hullámhosszon vagyunk. Bár, ebben az 'óriási balhéban' nem voltam olyan biztos, hogy működne, de ki tudja? Lehet, ha előzőleg megpuhítanánk a varázslókat és a boszorkányokat, akkor a balhé kitörése után már nem lenne megállás a lejtőn. Igen, igen... valószínűleg így lenne.
- Segíteni fogok, bármiben - mondtam. És ez biztos volt, hihetett a szavamnak, mert, mint korábban is említettem, amit én elhatározok... ember legyen a talpán, aki megakadályozhat benne! És igazából a halál gondolata sem rémített meg. De, ha ügyesek leszünk, egyikünknek sem kell meghalnia.

- Köszönöm - sokat jelentett, hogy felajánlotta a segítségét - mind a jövőben, a Minisztériumban, mind az animágiát illetően. Amikor kérdezte, hogy mi akarok lenni, eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem, ő mivé tud átváltozni. Mert valószínűleg képes rá.
- Olyanokban gondolkodtam, hogy farkas, macska vagy sólyom esetleg holló... - töprengtem. Mindnek megvolt a maga előnye és a hátránya is. - Te mit javasolsz? - kérdeztem, aztán még egyet: - És te mivé tudsz átváltozni?
Amikor a fiúk felé terelődött a szó, önkéntelenül is elmosolyodtam, Viktorra gondolva.
- Nos, még nem tudom, hogy ki a 'szerencsés'. Bár, mivel nagyon ellenzem a Minisztérium döntését, ezt a haragot az illetőn is le fogom vezetni és az őrületbe fogom kergetni - nevettünk - Szóval ember legyen a talpán a fiú! És, hogy van-e valaki...? Akad. Mindig van - titokzatoskodtam - Az illető elhívott, hogy találkozzunk valamikor. Mondhatjuk randinak is. És veled meg a 'férj-jelölteddel' mi a helyzet? - kíváncsikodtam egy kicsit én is.

A macska és valamelyik madár között ingadoztam, azok után, amiket Helena mondott. A szárnyas lovon, avagy pegazuson kicsit megütköztem, de közben érdekesnek is tartottam a dolgot. Kíváncsi voltam, milyen érzés lesz egy állat - bármilyenébe - bőrébe bújni...
Először nem akartam elmondani, mert... mert csak. Én nem vagyok az a romantikus alkat, akinek az agyát rögtön elködösíti az a bizonyos rózsaszín felhő, ha egy fiú bejön neki, vagy fordítva, esetleg kölcsönösen. Ugyan, dehogy! Én mindig két lábbal állok a földön. Nem is szoktam nagyon a férfi-ügyeimről beszélni, mert igazából normális kapcsolatom még soha nem volt - kicsit tartottam tőle, hogy ezúttal Viktorral is elbaszom majd.
- Igen, ismerem, de csak látásból és hallomásból - mondtam, felidézve lelki szemeim előtt a fiú arcát. Végül meggondoltam magam, de csak azért, mert Helena tényleg a barátom volt és úgy éreztem, hogy benne megbízhatok.
- Na jó... Viktor Krum - először nem esett le neki, szemöldöke a magasba szökött, de amikor épp elkezdtem magyarázni, leesett neki is - Ő hívott el - folytottam el egy mosolyt, helyette beleszívtam egy utolsót a dekkbe, majd elnyomtam.

Úgy láttam, hogy rosszul érinti a dolog.
- Komolyan - mondtam - Kérlek, ne átkozz meg emiatt! - haraptam alsó ajkamba. Nem gondoltam, hogy Helenának tetszik Viktor, de ha igen és lecsaptam a kezéről...? Perzse, még semmi sem biztos, ez tény. Viszont nem akartam vele összeveszni. Egy kicsit tartottam tőle, hogy választásra 'kényszerít': vagy Viktor, vagy ő. Reméltem, hogy nem. Mindenképpen egy értékes embert vesztenék el. Nem kértem bocsánatot, mert nincs miért; legalábbis én így éreztem. Nem kényszerítettem magam Viktorra.
- Igazából kviddicseztünk. Ezért késtem mágiatöriről - emlékeztettem a lányt. Együtt voltunk azon az órán. - Ha valaki nyer, a másik teljesíti a kérését - láttam, hogy kérdőn néz rám, így folytattam: - Nem. Kivételesen nem szexet kértem - nevettem -, hanem hogy vigyen el a meccseire. Ő kérte a randit - szünetet tartottam - De végülis én nyertem, így hivatalos vagyok pár meccsére. De ettől függetlenül azt mondtam, hogy találkozhatunk - meséltem el a teljes történetet.
- Nem várok nagy dolgokat - mondtam végül - Nem várok a nagy és mindent elsöprő szerelemre, még csak nem is álmodozok róla - vontam vállat - Igazából sosem voltam még szerelmes... - vallottam be. Ebből viszont felmerülhet benne, hogy honnan volt annyi 'pasim'. Volt, de őket másért 'szerettem'. Mondjuk úgy, hogy a szívük nem volt épp nagy, de a... na, az igen!

Megnyugodtam, hogy nem akar semmit a fiútól.
- Majd meglátjuk - nevettem, de legbelül reméltem. Egy kicsit. A francba is! Lassan nekem is kijár a boldogság! - gondoltam.
Kissé összerezzentem, amikor felkiáltott, majd az állóóra felé kaptam a tekintetemet. Való igaz, eléggé necces lesz a visszajutás. A holnapi órákról meg hadd ne beszéljek...
Végül fizettünk és futva elindultunk arra, amerre az üreget sejtettük. Lefelé a nagy sietségben sikeresen elcsúsztam, de egy pillanatig sem érdekelt, helyette fölpattantam és futottam tovább - meg nem akartam, hogy Helena is hasonlóképpen járjon, ugyanis mögöttem jött lefelé.
Végigrohantunk a földalatti, piszkos, poros, nyirkos folyosón, majd megálltam a fal előtt és simogatni kezdtem. Először körülnéztem. Oké, jó: sokkal inkább hallgatóztam, hogy járkál-e valaki a folyosón. Néma csönd volt. Intettem Helenának, aki utánam lépett ki. Elsuttogtunk egy-egy Lumost.
- Kiárly nap volt - suttogtam izgatottan - Meg kell ismételni! - ezzel, és egy-egy 'jó éjttel' váltunk el egymástól.
Reggel megkérdezem, hogy nem kapták-e el - gondoltam, már a Mardekár klubhelyiségében átvágva.