Bella & Rodolphus

     Alkonyodott. Az égbolt alja vörösre festetett. A keleti szél hihetetlen erővel csapta az ablakokhoz a fák ágait. Mintha féltékeny lenne, hogy őreá senki sem figyel, míg a legtöbb ember a kandallót körülülve teát szürcsölget, s hozzá frissen sült pékárut majszolgat. Hiányzik ez az élet. Hiányzik, pedig nem is tudom, milyen...
Dühít az a gondolat, hogy senkivé lettem. Voldemort nélkül mindnyájan senkik vagyunk.
Összeomlottam. Az eddig felépített életem romokban hever. Kigúnyoltak, megaláztak bennünket a mocskos kis sárvérűek… oh, azok az emberek! De nem hagyom magam! Mély lélegzetet veszek, s visszaidézem régi „megbecsülésünket”; mint főnixmadár, ki elporladván ismét visszatér az életbe.

     A szellemszállás egyik setét termébe fészkeltem be magam. Még jól emlékszem, hogy vérbeli mardekárosként mily ördögi terveket szőttünk ismerőseimmel. Ah, azok a régi szép emlékek!
Ha akkor egy kívülálló szemével közelítettem volna meg tevékenységeinket, nyilván kiröhögtem volna magunkat. „Kis pisisek!” Ha most nem lennék az, aki, ugyanezt tenném. Ennek ellenére azonban rettentő büszkeséggel töltenek el ezek az emlékképek, hisz mi, a magunk módján ugyan, de mertünk nagyot álmodni. S bár még közel sem értünk terveink végéhez, - és időközben hősiesen harcoltunk két eget rengető háborúban is -, küzdeni fogunk a magunk igazáért, míg ki nem radírozzuk a fekete foltokat mágikus világunkból.

     Súlyos csend nehezedett az épületre. Egymagam maradtam, mikor közeledő léptek zaját hallottam.
„Biztosan csak egy újabb roxforti diák lehet az” – suhant át elmémen.
     Ah, ha tudnám, mikor szórakoztam utoljára a kis pisisekkel, vagy, hogy mikor rémítettem halálra egy egész bagázst. Viszont épp itt az ideje annak, hogy mindent újrakezdjek.
Felálltam a koszos padlóról, s lesepertem magamról a port, majd rezzenéstelenül a szobából nyíló ajtóhoz osontam, mikor innen sziszegni kezdtem.
- Gyeereeee! Gyere csaaak! – Ha griffendéles az illető, akkor valószínűleg nyomban sarkon fordul, ám engem ez sem tántoríthat el koraesti szórakozásomtól. Egy cruciatus átok mindent nyomban megold. De az is lehet, hogy csak egy vénember az, ki az előle elszökött macskáját jött megkeresni.

Megtorpantam. Testsúlyommal egyik lábamról a másikra helyezkedtem. „Mit keresel itt?” – visszhangzott a fejemben, s ekkor már tudtam, hogy ő lesz az. Csak is ő lehet!
A kezemben pihenő pálcát visszabújtattam az övembe. Nem szeretnék benne maradandó károkat okozni. Ma nem!
Tekintetem a mennyezetre helyeztem, majd próbáltam valamiféle normális válaszon törni a fejem.
- Hiányoztak a régi emlékek – bukott ki belőlem. Valószínűleg nem fog kinevetni ezért – bár a hirtelen feltámadó szeszélyei alapján nem lehetek benne egészen biztos. Ő is pontosan tudja, milyen pazar estéket töltöttünk itt el a mi kis megszokott társaságunkkal egy-egy pohár jó minőségű bor mellett.
Amikor legelőször eljöttem ide egy kis „gyűlésre”, akkor ismertem meg igazán Bellatrix valódi énjét. Hogy mily nagyratörő álmokat dédelget melle alatt. Igaz, egy házba tartoztunk, de akkor soha nem volt alkalmam úgy közeledni a nő irányába, mint itt. Meglehet, ez a többi varázslótanonc elmaradottsága miatt is lehetett. Kétlem, hogy akkor bárki jó néven vette volna, ha kitudódott volna, hogy pár diák mire készül. Hogy elegük lett a muglik s a sárvérűek tevékenységeiből, s kik fennhangon hangoztatják az aranyvérűek felsőbbrendűségét.

A pár másodpercnyire előbukkanó hold megvilágította a nő kezében tartogatott üveget.
- Na mi az, már annyira semmibe veszel, hogy meg sem kínálsz belőle? – Ajkaim féloldalas mosolyra húzódtak. Imádtam a borokat (persze csak mértékkel). A jó italokat nem rögtön meghúzni kell, mint ahogy a legtöbb mai suhanc teszi, hanem óvatosan ízlelgetni, ismerkedni kell vele, mígnem szépen lassan el nem olvad a szádban.