~ Legyek én neked az, ami te nekem vagy. ~

- El kell, mert nem akarom, hogy ilyen gondolatok nyugtalanítsanak, mármint semmi értelme... - Inkább zúdítsa a nyakamba az összes olyan dolgot, amiben nem biztos és, ha nem tudom, akkor legfeljebb azt is fogom mondani, hogy fogalmam sincs, de megpróbálom megválaszolni. De szerintem ezek még olyan dolgok, gondolatok, amiket először is magunkban kell letisztáznunk. Fogalmam sincs hogyan kellene közelednie? Hát nekem sincs. Ilyenkor jobb egyszerűen csak kibökni, amire gondolunk. Vannak azok a helyzetek, amiben nem jó sokáig töprengeni, megfelelő alkalom pedig akkor lesz, amikor már van elég bátorságunk ahhoz, hogy lépjünk.
- Hát... Én Én sem érzem mindig magam annak a felnőtt, céltudatos nőnek, de azt sem akarom, hogy gyereknek láss. - Miért van az, hogy a közelében minden csak úgy kicsúszik a számon? Őszinteségi rohamom van, vagy mi? Többnek akarom, hogy lásson. De legalább nincs az közöttünk, hogy azt gondolja elhallgatom az érzéseimet iránta.
A leendő feleségem... Fejeztem be a mondatát magamban, miközben bebújtam a takaró alá. - Ennek is megvan a jobbik oldala. Mindig jobb, ha valami spontán, nem? Én sem akartam rád vetni magam, de legalább így esélyünk sem volt feszélyezve érezni magunkat, mert nem bírtuk ki nevetés nélkül. - Fordultam felé mosolyogva.
- Bocsi. - Nem tudom hányadszor kérek már bocsánatot, de halkan még mindig nevetek. - Nem akartam a frászt hozni rád, pláne nem így, csak jó ideje nem volt ekkora vihar, nem akartam egyedül lenni. - Lassan Charlie vállának döntöttem a fejem. Megnyugtató volt érezni a melegséget azt, hogy van mellettem valaki. Perceken belül sikerült is újra elaludnom.