Jordan Lloyd Parish

Nos, sajnálatos módon elég sok rajongóm van, ennek pedig azért nem örülök, mert a többségük komoly kapcsolatot vár tőlem, én pedig azt nem tudom megadni nekik… De ne szaladjunk ennyire előre! Talán előbb nem ártana egy képet adnom magamról, hogy tudd, miért akarnak megőrülni a közelemben, és hátha tudsz választ adni erre a kérdésre, mert én nem értem.
Szóval, a hajam félhosszú, bár néha le szoktam vágatni, de ezt főként nyáron teszem meg, mert olyankor hosszú hajjal baromira melegem szokott lenni. Egyébként a hajszínem milyen meglepő módon sötétbarna. Nem ezt vártad, mi?
Akkor mondok egy még megdöbbentőbb dolgot: a szemem mélybarna színű. Állítólag hipnotikus tekintetem van, én gyakorlatilag ezt akkor szoktam észrevenni, amikor kígyókkal szemezek, mert őket nagyon el tudom bájolni. Mondjuk, inkább vagyok egy kupac tekergőző kígyó közelében, mint egy csapat csaj mellett, mert az előbbieket legalább megértem utóbbiakat már kevésbé.
Nagyon magas vagyok, és mondanám azt, hogy vékony is, de az nem lehetek, mert azért valami izom van rajtam.
A bőröm nagyon kicsit kreol színű, amit az én drága édesanyámtól örököltem. Merlin nyugosztalja.
Nos, még esetleg annyit, hogy enyhén borostás vagyok. Nem túlzottan szeretek borotválkozni, épp csak annyira teszem, hogy ne legyen szakállam.
Az öltözködésem nagyon változatos, mondjuk a Minisztériumban azért emberi formám van, de civilként jobban szeretem a kapucnis pulcsikat, farmerokat és edzőcipőket hordani, kár, hogy az irodába nem mehetek be így.
Ezen kívül még az is fontos, hogy tizenhat voltam, amikor megcsináltattam életem első és talán egyetlen tetoválását, ami a roxfortos házamhoz hűen, egy kígyó. A nyakam bal oldalától egészen a bal kézfejemig tart, és a kígyó tátott szája pont az ujjaimnál ér végett. Szerintem nagyon menő.

A személyiségem… Nos, az keményebb dió. Talán annyira nem vagyok beképzelt, mint a haverjaim, bár azért nekem is sokat számít a vér, elvégre olyan családban nőttem fel, ahol az aranyvérűeket részesítik előnyben. Ezért talán nem volt olyan nagy csapás számomra, hogy egy balesetben meghalt a kirendelt párom. Nem is ismertem a lányt, ráadásul mugliszármazású volt, az pedig hogy eltűnt a képből, annak az egész család csak örülni tudott.
Szeretek hülyéskedni meg rendet bontani, épp ezért vicces, hogy a Minisztériumban dolgozok, de hát segítenem kell a drága sorstársaknak…
Meg amúgy is a hülyeségek sodortak mindig veszélybe, de talán már kezdek egy kicsit megkomolyodni. Legalább is, ahhoz a feladathoz felnőttem, hogy vérfarkasoknak segítsek.
Elvileg bátor vagyok, de a haverjaim szerint inkább vakmerő és mázlista. Hát, az utóbbi nem igaz, hiszen egyszer már pórul jártam, sőt majdnem ott hagytam a fogam, de végül sikerült lelőni rólam azt a manust.
Hogy vicces vagyok-e? Hááát, elég fárasztó a humorom meg kissé morbid, de melyik mardekárosnak nem az?
Egyébként meg nagyon független és szabadságszerető vagyok, na meg cseppet elkötelezettségi problémákkal is küzdök, ezért jó, hogy a Minisztérium elfelejtett kirendelni nekem egy új párt. Vagy csak nem találtak, nem tudom…
Csakis a barátaimhoz tudok hűséges lenni, értük bármit megtennék. Sőt viszonylag hamar a bizalmamba fogadom az embereket. Meg hát nem is vagyok az a „Megmondalak apámnak!”-típusú exmardekáros.
Meg hát annyira a félvéreket meg a sárvérűeket se csesztetem, sőt inkább igyekszem meghúzni magam, és nem villogni azzal, hogy ja, amúgy én meg teliholdkor egy szőrös vadállat leszek…
Összességében annyit rólam, hogy nem vagyok olyan szörnyen kiállhatatlan alak, de ha egy csaj rám akar mászni, akkor ki tudnék szaladni a világból, de asszem ja, viszonylag rendes gyerek vagyok, ha azt nem számítjuk, hogy párszor felrúgtam Mrs Norrist.

1978 karácsonyán születtem a lancasteri kórházban. A nővérem kivételével az egész család örömmel fogadott – Jessie is csak azért volt dühös, mert „tönkretettem” a karácsonyát, és nem ő volt a rivaldafényben, de a későbbiekben ő is megbékélt.
Ha pedig már említettem, akkor fontos megjegyezni, hogy a drága nővérem nagyjából hat évvel idősebb nálam, és a teljes neve Jessamine, de apám kivételével mindenki csak Jessie-nek hívja. Édesapám egyébként egy nagyon szigorú és komoly ember, bár nem csodálom, hogy ilyen, hiszen a Wizengamot egyik tiszteletre méltó tagja. Édesanyám pedig aurorként azon dolgozott, hogy minél több halálfalót az Azkabanba jutasson, azonban, amikor nyolc éves voltam, meghalt. Állítólag az autójának nekicsapódott egy kamion, gyakorlatilag szerintem megölték a halálfalók. Ezért is utálom annyira őket, és a családom sose fog lesüllyedni az ő szintjükre. Sőt, a drága nővérem követi anyám példáját, és a férjével aurorként megpróbálnak fényt deríteni anyám gyilkosaira.
Szóval így állunk: apám elég elfoglalt ember, szinte alig volt otthon; Jessie pedig már kiskora óta dédelgette magában, hogy egyszer nyomozó lesz, így aztán nem is volt kérdés számára, hogy a történtek után aurornak fog tanulni. S mivel apám meg a nővérem nem ért rá velem foglalkozni, kaptam egy nevelőnőt, aki megpróbálta betölteni anyám helyét – sikertelenül.
Mellesleg azt elfelejtettem említeni, hogy három évvel anya halála után apám elvett egy gazdag nőt, akit valahol Amerikában szedhetett fel. Gyűlölöm azt a nőcit, mert egy ostoba tyúk és láthatóan csak azért teszi a fejét apámnak, mert nagyon gazdagok vagyunk, de ha nem lenne pénzünk, tuti egyből otthagyná.
Az volt a szerencsém, hogy az esküvőt pont arra az évre időzítették, amikor én a Roxfortba készültem, így se nekem, se Jessie-nek nem kellett részt vennie a rémes szertartáson – amit amúgyis igyekeztünk megakadályozni különféle csínyekkel.
Lényegében ennyit kell tudni a családi hátteremről. Most pedig a fontosabb eseményeket említeném.
Öt éves voltam, amikor először varázsoltam. Emlékszem rá, pont a születésnapom előtti napon történt az eset, és hisztiztem a házimanóknak, hogy adjanak már egy keveset a tortámból, elvégre én vagyok az ünnepelt, amikor felbukkant az egyik szolga, és közölte, hogy nem kapok belőle, mert ezt holnap tartogatják. Én meg dühömben felgyújtottam a parókáját, és szegény manók alig bírták eloltani. Imádnivaló egy gyerek voltam! Viccet félretéve, én nem akartam úgy igazán felgyújtani azt a parókát, csak véletlenül sikerült, de legalább elértem a célomat, és kaptam a tortából.
Egyébként ekkor Jessie első éves volt a Roxfortban, szóval meg kellett válnom az én drága nővéremtől. Emlékszem, hogy anya éppen engem tanítgatott, amikor megkaptuk az évnyitó után Jessie levelét, és büszkén újságolta, hogy ő is mardekáros lett, így nem szakítja meg a családi hagyományt.
Aztán hét éves voltam, amikor az egyik barátomat elkísértem egy kisállat-kereskedésbe, mert venni akart magának egy teknőst. Nem értettem a választását, de oké. Egy teknőst akart. Én minimum egy pókkal, vagy kígyóval távoztam volna, de hát kinek mi. De az az eset nagyon durva volt, mert amikor elhaladtunk a kígyók terráriuma mellett konkrétan hallottam, hogy milyen megjegyzéseket tesznek a haveromra – akkoriban kissé túlsúlyos volt –, vagy hogy arról beszélnek, melyikük akarja már, hogy megvegyék.
És akkor az egyik terráriumban megláttam az én drágaságomat. Emlékszem milyen érdeklődőn figyelt engem, én pedig milyen ámulattal figyeltem mintázatát.
Beszélt hozzám. Arra kért, hogy vigyem magammal, mert szörnyen szenved ezen a helyen. Azt is megígérte, hogy nem eszi meg a haveromat. Nevetnem kellett rajta meg a haverom meglepett fején. Persze, tudtam, hogy amúgy se enné meg, mert kisebb prédákkal táplálkozik, de azért vicces volt, hogy milyen kis találékony ez a hüllő. Feleltem neki, amitől a haveromnak még inkább a magasba szaladt a szemöldöke, mert ő az egészből csak annyit látott, hogy visszasziszegek a pitonnak.
Szóval így szereztem meg az én kincsemet, Balthazart. Balthazar amúgy királypiton létére baromi jó humorérzékkel van megáldva, remekül szórakozom rajta unalmas óráimban.
Mondjuk, apám eleinte nem repesett az örömtől, hogy hazaállítottam vele, de végül csak megkedvelte az én drága barátomat.
Hm. Édesanyám halálát és a némber megérkezését már említettem… Akkor szerintem jöhet az, hogy megkaptam a leveleket. Nos, a roxfortosnak nagyon örültem, a kirendelt párnak kevésbé. Ronda volt, na. Ráadásul ő is elhalálozott, amikor harmadéves voltam, és nem is ismertem, szóval kár fecsérelni a szót.
Inkább beszélek kicsit az Abszol úton történt kis kalandjaimról. A Czikornyai és Patzában járva találkoztam egy lancaster-i haverommal, akiről nem is tudtam, hogy varázsló, így nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy ő is velem együtt a Roxfortba tart. Később Madam Malkinnál csatlakoztam egy mérgelődő pároshoz, akik éppen a kirendelt párjaikat szidták, és mivel jó fejnek tűntek, ezért csatlakoztam hozzájuk.
Aztán Ollivandernél elsőre rátaláltunk a pálcámra: tiszafa ezüst lakkal bekenve, és gyönyörű faragások díszítik. Meseszép.
Majd ismét összefutottam a haverommal, és ügyesen betévedtünk a Zsebpiszok közbe, a nővéremnek meg a pasijának úgy kellett összevakarnia minket, pedig én szívesen időztem volna még ott egy picit.
Azonnal indulni akartam a Roxfortba, hogy minél messzebb kerüljek apámtól meg a drága mostohámtól. Épp ezért nem is tudom leírni azt az érzést, amikor a könyvesboltos haverommal ott álltunk a peronon, és csodáltuk a vonatot, majd felpattantunk az egyik kocsira, és elfoglaltuk az egyik kabint. Legnagyobb meglepetésemre, a talárszabászatban látott csaj meg a barátja is csatlakozott hozzánk, így irtó jó hangulatban telt az út.
Még a gólyák között is ott sugdolóztunk, amíg ki nem hívtak minket. Amikor meghallottam a nevemet, kiléptem a sorból, majd büszkén odavonultam a süveghez, leültem, és alig ért a fejemhez, már mondta is a házamat. Én szinte biztos voltam benne, hogy a Mardekárba kerülök, elvégre a családom nagy része abba a házba került, párszaszájú vagyok és aranyvérű. Adta magát, hogy mardekáros legyek. Vidáman felpattantam a helyemről, és csatlakoztam a társaimhoz. A többieket is a Mardekárba osztotta be, így egyből kialakult egy haveri köröm, ami az évek során sokat változott.
A roxfortos éveimről még annyit, hogy hébe-hóba kviddicsiztem, de annyira nem kötött le, a rendbontás annál inkább. A tanulás… Nos, abban olyan átlagos voltam, bár nem is fektettem bele sok energiát.
Aztán tizenkét éves voltam. Tombolt a nyár, és a banya elhatározta, hogy ezért elpaterol engem otthonról, és elküldött egy táborba. Mondjuk, annyira azért nem bántam meg, mert felszedtem egy csajt – igaz néhány nap múlva meg is halt –, és rászoktattak a cigire. Igen, én mindig az ilyen alakokat találom meg… Szóval, egyik este az ott összeverbuvált haverom körömmel – ne kérdezd hogy csinálom, egyszerűen mindenkivel kijövök, oké? – kilógtunk a kis faházakból. Aha, csakhogy az egyik felügyelő vérfarkas volt. Komolyan mondom, ki az a hülye, aki ilyen helyen dolgozik vérfarkasként?! Lényegtelen. Szóval éppen próbáltam levegőt kapni, mert letüdőztem a füstöt, amikor valami megmozdult az egyik bokorban. Az még annyira nem érdekelt minket, de amikor a távolban meghallottuk a vonyítást, na akkor a srácok nagy része szerintem elég rendesen berezelt. Szóval nem maradt ott más, csak én, két csaj meg egy srác. Úgy gondoltuk, mi majd megmutatjuk a többieknek, hogy nem kell fosni azért, mert előtte rémtörténeteket hallottunk. Aha, persze. Nem kell fosni.
A többire nem emlékszem tisztán. Vagyis, addig oké, hogy kiugrott a bokorból a farkasember, és széttépte a srácot, és még addig is képben vagyok, hogy konkrétan szétmarcangolta annak a csajnak a torkát, akinek csaptam a szelet, de hogy pontosan hogyan történt… Nem tudom már előbb kit ölt meg, mert annyira gyorsan peregtek az események. Na mindegy. A másik csajjal futásnak eredtünk, és javasoltam neki, hogy váljunk szét, és akit nem üldöz az a dög, az rohanjon el segítségért. Belement. Aha, de olyan béna futó volt, hogy néhány méter után elesett, a vérfarkas meg rá vetette magát. Ha nincs az a jó szívem, akkor belőle is farkaseledel lett volna, de felkaptam egy nagy követ a földről, és hozzávágtam. Erre bezzeg ő megsértődött, és megindult felém, én pedig futottam, de hát annyira én se voltam jó futó, és elestem egy földre dobott bicikliben, így a szörny rám vetette magát.  
Percekig viaskodtunk. Beleharapott a vállamba. Felüvöltöttem a kíntól, talán ezt volt a szerencsém, mert ha nem hallják meg a kiáltozásomat, talán még ennél is nagyobb tömegmészárlásra került volna sor. Eleinte próbáltam nem törődni a fájdalommal, de egy kis idő után nem tudtam figyelmen kívül hagyni, szédülni kezdtem, gyengének éreztem maga, aztán… Egy óriási csattanást meg egy puffanást hallottam, és a vérfarkas eldőlt mellettem a porban.
A továbbiakra nem emlékszem. Annyira mondjuk nem hatott meg az egész, bár a többiek elég durván néztek ki, de nem voltak rémálmaim e miatt. Mondjuk apám nagyon kiakadt, reméltem szakít a nőjével, de tévedtem. Nagyon is tévedtem. Kicsit leszidta, de a nő visszahízelegte magát a kegyeibe.
Attól a naptól fogva pedig megindult az örökös küzdelem az állatias énemmel, és örömmel állíthatom, hogy egyelőre én vezetek. Mondjuk, ebben nagy segítségemre voltak a haverjaim, akik maguktól kitalálták, hogy mi vagyok. Mindenesetre, a Roxfort után apám elintézte, hogy állást kapjak a Minisztériumnál, így segíthetek a sorstársaimon.
Apropó, feltűnt valakinek, hogy mindenki kihal mellőlem? Kicsit ijesztő…