William J. Delay

Amikor a tükörbe nézek egy emberbőrbe bújt szörnyeteget látok magam előtt. Amióta megharaptak, nem tudok magamra másként tekinteni, csak, mint egy szörnyre. Így, ha ma valaki azt mondja nekem, hogy milyen fess vagyok, akkor csak zavarba hoz, mert nem értek vele egyet.  Elég magas vagyok, és mióta vérfarkasként tengetem a napjaimat, azóta igencsak megizmosodtam. Régen nem fektettem annyira energiát a sportolásba, de most a szervezetem egyenesen kívánja a mozgást.
Régen sokat hallgattam, hogy apámra hasonlítok külsőre. Örököltem a kék szemeit, a szőkésbarna haját és az állát. Viszont a külsőm cseppet sem emlékeztet édesanyámra. Ő meseszép a tökéletes arcvonásaival és a ragyogó mosolyával. Én viszont, mint említettem ilyen téren mindenképpen apámra ütöttem.
A munkám megköveteli tőlem, hogy mindig elegáns legyek, ezért nagyon ritkán látni engem hétköznapi ruhában.

Milyen vagyok? Valaki, aki állandóan hazugságokban él, és az elrontott életét igyekszik még több hazugsággal kiszínezni, elrejteni. Ha nem a magánéletemről van szó, akkor természetesen őszinte vagyok, de ha már egy kicsit is személyes témáról kell beszélni, akkor biztosan valami hamis történettel állok elő.
Sok mindent láttam már életem során. Ahogyan sokat is szenvedtem, de ennek ellenére igyekszem a nehézségeket kihívásnak venni. Makacs vagyok, amit egyszer elhatároztam, azt véghez is viszem, de ennek ellenére lehet velem kompromisszumot kötni.
Az anyagi biztonság nagyon fontos nekem, főleg, mert nem szeretném, hogy a fiamnak is olyan borzalmakat kelljen átélnie, mint amilyeneket nekem kellett, bár már az is szörnyű, hogy miattam sose ismerheti meg az édesanyját.
Igyekszem nagyon visszafogott és türelmes lenni, de a telihold közeledtével érezhetően mindig kicsit ingerültté válok, mert félek, hogy megint baj történik, és azt sem fogom tudni kezelni.

A michigan-i Detroitban születtem Amanda Jenkins és Marcus Daley egyetlen gyermekeként. A gyermekkorom viszonylag „nyugodtnak” nevezhető. Édesanyám egy szorgalmas, keményen dolgozó nő volt, aki annak ellenére, – hogy sokszor munka után rettentően fáradt volt –, mégis sokat foglalkozott velem. Ellenben, édesapám már nem volt ilyen megbízható munkaerő, se kötelességtudó családfő. Kártyázott, ivott és elég gyakran sokáig kint maradt. A szerencsejáték függőségéről pedig nem is beszéltem... Viszont mindezen rossz tulajdonságai ellenére talán azt is említenem kellene, hogy soha nem emelt kezet rám, vagy az édesanyámra. Tény, voltak nézeteltéréseik, de sose fajult odáig a dolog, hogy bármelyiküknek is erőszakot kelljen alkalmaznia, bár anyám felettébb szelíd természetű asszony volt, nem is tudtam volna elképzelni, hogy megüti az apámat.
A fentebb említett tulajdonságai miatt apám gyakorta váltogatta a munkahelyeit és annál is gyakrabban vett fel hiteleket. Így néhány éven belül egy hitelspirálba keveredtünk, és apám abban látta a megoldást, hogy fejbe lövi magát. Ráadásul a szemünk láttára kellett megtennie.
Anyámnál ez tette fel az „i”-re a pontot, és azt hiszem, ekkor veszett ki belőle minden élet, és vált azzá a megkeseredett, őrült lénnyé, akit ma ismerek.
Én könnyebben feldolgoztam az esetet, bár nekem is hónapok, talán évek kellettek ahhoz, hogy rendbe jöjjek. Az őrülettől valószínűleg csak az mentett meg, hogy én nem ragaszkodtam annyira görcsösen hozzá. Tizenhárom éves voltam, amikor ez történt. Szinte fel sem fogtam, amikor apám a könnyeivel küszködve, remegő kézzel a halántékához emelte a fegyvert, elbúcsúzott tőlünk, majd meghúzta a ravaszt. Emlékszem, teljesen lemerevedtem, mert nem tudtam eldönteni, hogy valóban megteszi-e, vagy nem gondolja-e meg magát, és inkább valamelyikünket lövi le. Nem tudtam cselekedni. Pedig, ha akkor elveszem tőle a fegyvert, talán mindannyiunkat megkímélhettem volna ettől a tragédiától.
Innentől kezdve az életem mintha megindult volna egy lejtőn. Anyám olyan szintre süllyedt, hogy nem volt képes ellátni saját magát, nemhogy még dolgozzon, így az iskola mellett eleinte délutáni munkákat vállaltam, de az nem volt elég. Egyre többet kimaradtam, amikor pedig bent voltam folyamatosan lerontottam a jegyeimet, pedig a tanáraim sokszor mondogatták, hogy tehetséges vagyok.
16 évesen kiderült, hogy rendkívüli üzleti érzékkel áldott meg az ég, és az is, hogy elég ügyesen tudok fogadásokat kötni. Így igazi iskolakerülővé váltam, és a délelőttöket inkább a lóversenypályánál töltöttem, mint az iskolapadban. Rengeteg pénzt kaszáltam vele. Mivel apám adósságaival állandóan zaklattak minket, ezért kénytelen voltam azokat kifizetni, bár ez nagyon lassan ment, és néha alig maradt pénzünk arra, hogy legalább kenyeret vegyünk. A lakást is alig bírtam fenntartani.
Aztán az érettségi előtt otthagytam az iskolát, mert a tanulásnál sokkal fontosabb volt számomra az életben maradás. A fogadásokból összekuporgattam egy kevés pénzt, és az egyik haverom apja megkért, hogy szálljak be egy üzletbe, mert hallott a képességeimről. Belementem, azonban a fickó át akart verni. Bepereltem, és megnyertem a pert. Még több pénzt kerestem ezzel, és a közös vállalkozásunkat sikerült a magamévá tenni.
Mivel nem tudtam egyszerre a beteg anyámmal és az induló vállalkozásommal foglalkozni, ezért anyámat beutaltam egy montreál-i elmegyógyintézetbe.
Húsz éves koromra sikeres vállalkozó voltam, és egy – a tiszteletemre rendezett – partin megismertem a leendő feleségemet, Jennifert. Első pillantásra beleszerettem. Udvarolni kezdtem neki, és egy év múlva összeházasodtunk, sőt gyermekünk is született. Egy kisfiú, akit Jennifer kérésére Tobias-nak neveztünk el.
Egy év elteltével elhatároztam, hogy meglátogatom az édesanyámat. Január kilencedike volt. Csípős, hideg reggelre ébredtünk. Jennifer kért, hogy ne utazzak el – ő úgy tudta, hogy üzleti útra megyek –, de muszáj volt elmennem, ha már egyszer a karácsonyt és az újévet ki kellett hagynom. Estére már rég átléptem a kanadai határt, és a Saint-Jérôme közötti hegyekben bolyongtam. Tombolt a szél és szakadt a hó, hiába mondták az egyik kocsmában, hogy ilyen időben ne induljak útnak, hajthatatlan voltam. Az egyik hegyen haladtam felfelé, amikor valami ráesett a tetőre. Megijedtem. Kiszálltam a kocsiból, de amikor a tetőre néztem egy horpadáson kívül nem volt ott semmi. Megfordultam, a sápadt telihold a képembe vigyorgott, majd a hátam mögül farkas vonyítást hallottam. Vissza akartam szállni a kocsiba, hogy folytassam az utamat, mert az üvöltés elég közelről jött, csakhogy a rémség túlságosan is közel állt hozzám. Amikor megfordultam, ő már a levegőben volt. Ledöntött a lábamról, én pedig hiába kapálództam, nem sikerült leráznom magamról, viszont a hadakozás közben az állat mélyen az alkaromba mélyesztette a fogait. Felüvöltöttem a kíntól, és pofán vágtam. Megtántorodott, majd valami vörös villanást láttam. Az a valami elijesztette a farkast.
Még mindig a véres hóban fetrengtem, amikor valaki fölém hajolt. Valamivel az arcomba világított, majd olyasmit motyogott, hogy errefelé nem szabad teliholdkor mászkálni. Felsegített, majd a többire nem emlékszem. Annyi maradt meg, hogy egy kis faházban ébredtem fel, és egy fiatal nő éppen teát főzött. A sebemet gondosan bekötözte, majd feltett egy olyan kérdést, hogy mugli vagyok-e. Mi az a mugli? Bizonyára elég furcsán meredhettem rá.
Ebből rögtön rájött, hogy fogalmam sincs a dolgokról. Finoman adagolta az információkat, de még így is teljesen kiborultam, amikor megtudtam, hogy mindvégig létezett körülöttem egy másik világ, és most hirtelenjében a részévé váltam. Én ezt nem akartam. Én a családommal akartam lenni, dolgozni akartam és látni szerettem volna az anyámat. Nem kellett az életembe még egy hazugság. Eltűnődtem, hogy vajon hogyan fogom eltitkolni a feleségem és a fiam elől, hogy mostantól minden teliholdkor egy vérengző vadállattá változom.
A nő, – aki nem volt hajlandó bemutatkozni – elárulta, hogy Skóciában van egy nehezen megtalálható kis falu, ahol könnyedén be tudnánk illeszkedni.
Még néhány napig ott tartott, próbálta a fejembe verni a fontosabb dolgokat, aztán utamra engedett.
Végül nem látogattam meg ez alkalommal se anyámat, azonnal haza siettem. Jennifer mostanában eleget betegeskedett, ezért kitaláltam, hogy erre hivatkozva költözünk abba az Isten háta mögötti faluba, ahol talán nem tűnik fel másoknak a betegségem. Persze, Jennifer nem értette, hogy miért költözünk el, hiába magyaráztam neki, de nem ellenkezett. A falu szélén vettem egy kisebb, kétszintes házat, és beköltöztünk oda. Semmit nem árultam el a családomnak.
Két év múlva azonban minden igyekezetem és elővigyázatosságom ellenére megtörtént a tragédia. Jennifer egyszer szemtanúja lett az átváltozásomnak, én pedig nem tudtam megállítani a bennem dühöngő fenevadat, így rátámadtam. Szerencsére túlélte, mert az egyik szomszéd elkergetett, de mégis, azóta szörnyű bűntudat kínoz, pláne, hogy miattam került kómába.
Rá egy évre újabb csapás ért, kiderült, hogy a kisfiam asztmás, ezért nem csak a kómában fekvő feleségem, hanem most már a kisfiam mellé is kerestem ápolókat, de azok nem bírták sokáig.
Teljesen beletemetkeztem a munkámba, csak nagyon ritkán volt alkalmam Tobiasszal foglalkozni, ezt pedig nagyon bánom.
Aztán májusban felvettem egy új ápolónőt, mert a legutóbbi is felmondott. Nem árultam el neki, hogy vérfarkas vagyok, és nem is tervezem különösebben. Neki az a feladata, hogy a feleségemmel és a fiammal foglalkozzon. Az én problémáim már nem tartoznak rá. Eddig egészen remekül végzi a dolgát, nincs okom panaszkodni rá. Remélem, legalább ő huzamosabb ideig marad nálunk.