Tallulah L. Dorne

Hogy hogy nézek ki, azt szerintem már te is érzékelted, szóval nem kell nagyon részleteznem. Hosszú szőke haj, kék szem és egyesek szerint “aranyos kis pofi”. Maximum a stílusomra lehetsz még kíváncsi, de elárulom, nem nagy dolog, egy kevéske rózsaszín, vagy pasztell és némi virágos, csajos cucc természetesen szoknyával, ilyen vagyok én kívülről. Na de a belső, az aztán az érdekes, mondhatná bárki, de jelen esetben szerintem én nem vagyok túl különleges. Egy dolgot biztosan elmondhatok, elég visszahúzódó, félénk és szerény vagyok, de ha valaki jobban megismer láthatja hogy azért szeretek viccelődni. Folyamatosan mosolygok és még a legnagyobb hülyeségekben is benne vagyok. A türelmemmel is nyugodtan játszhat bárki, mert úgy tűnik, hogy sokkal áldott meg a sors és csak nagyon keveseknek sikerült eddig felhúzni. Mindenki, akivel találkozom, azt mondja, hogy kedves és segítőkész vagyok, ami szerintem el is várható egy Hugrabugostól. Rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy nagyon érzékeny vagyok, bár nem mindig mutatom ki ha baj van, de azért meglátszik rajtam, valamint néha kicsit szétszórt vagyok, ami annak tudható be, hogy szinte mindig több feladatot vállalok be, mint amit meg tudok csinálni, pedig általában mindent vagy háromszor is átgondolok, de hiába a megfontoltság, túlságosan szeretnék segíteni másoknak. Nagyon szeretek rajzolni és énekelni is, de a legnagyobb szenvedélyem az olvasás, ha kezembe veszek egy érdekes könyvet megszűnik a külvilág és akkor aztán hiába szólsz hozzám, semmit sem fogok fel. A varázslósakkban bár nem vagyok olyan jó, mégis valamiért szeretem. Viszont nagyon félek a babáktól és a gyerekjátékoktól, mert a bátyáim régen azzal szórakoztak, hogy életre keltették őket és ijesztgettek.

Bár a szüleim muglik a négyből három gyerekükből varázsló lett, a két bátyám után én már nem is voltam meglepetés, de szegény húgunknak már nem jutott semmi. Leszámítva a bátyáim folyamatos hülyeségeit boldog és nyugodt gyerekkorom volt. 7 éves koromig Írországban éltünk, aztán az egész család átköltözött Londonba. Nem sokra emlékszem Killarney-ből, csak a gyönyörű hegyekre és a hatalmas tóra, ahová gyakran jártunk ki sétálni. Anglia ehhez képest sokkal szürkébb, főleg London, de a Roxfortot és környékét nagyon szeretem, kicsit hasonlít a régi lakhelyünkhöz. Mint mondtam a gyerekkorom csendes volt, de amint bekerültem a boszorkány- és varázslóképzőbe elkezdődött az igazi életem. Valószínűleg a bátyáim miatt mindigis jobban kijöttem a fiúkkal, így szinte nem is ismerkedtem lányokkal. Még a legjobb barátom is fiú. Calixnak hívják és ő is Hugrabugos, mint én, valamint legalább annyira szeret magába mélyedni, szóval pont összeillünk, ezt már elsőben felfedeztük. Van amikor órákig nem is szólunk egymáshoz, de mégis olyan természetes és egyikőnk sem igényli a beszélgetést. A legtöbben azt hiszik, hogy nem létezik fiú-lány barátság, de én biztosra tudom, hogy ez nem igaz, Calix úgy viselkedik velem, mintha egyben lennék a húga és a haverja is, úgyhogy soha nem tekintettem rá “fiúként”.  Ráadásul szerelmes volt már a rendelet elött is a kirendelt párjába, úgyhogy köztünk soha nem lenne semmi. Nos ezt hittem én egészen tavalyig, amikor is elcsattant egy csók köztünk, nem is tudtam mire vélni, épp veszekedtünk, amit nem nagyon szoktunk, mivel mindketten csendes emberek vagyunk, de másképp vélekedtünk a rendeletről, amit a Mágiaügyi Minisztérium hozott. Én jó ötletnek tartottam, mivel az én párom Fred Weasly lett, akivel bár még egy szót sem beszéltem, úgy gondoltam jót tenne nekem egy ilyen vicces ember. Valamint szerintem tényleg komolyan kellett már venni a statisztikákat, miszerint egyre kevesebb a varázslattal biró ember. Calix azt mondta erre, hogy nem lehet valakit arra kötelezni, hogy kiválasszanak neki valakit, aztán elvegye és gyerekük szülessen. Nem értettem mi baja van, hisz ő a párjával Moraggal úgyis együtt jár. Aztán amint kimondtam ezeket a szavakat dühösen megcsókolt, én pedig annyira megdöbbentem ezen, hogy fogtam magam és elmentem. Azóta sem értem, hogy most csak egy hirtelen felindulás volt-e vagy valami többet is érez irántam. Minden esetre, kerülöm, amennyire csak lehet, otthon nem tudott keresni, mivel minden egyes alkalommal a bátyáimat küldtem elé, de azt hiszem ez az évem nagyon nehéz lessz, kíváncsi vagyok meddig tudok majd bújdosni előle, főleg, hogy egy házba járunk. Még Fred sincs itt, hogy segítsen nekem, a rendelet óta ugyanis minden nap levelezünk, így egész jóban lettünk, bárcsak ő is itt lenne…


* * *

Szokásomhoz híven elárasztottam magam a sok tanulni valóval és az énekkar szervezésével, valamint még a kviddics is bezavart egy kicsit, szóval alig tudtam hol áll a fejem. Épp a könyvtárban tanulmányoztam a Mágikus Lények Anatómiája című könyvet, amiből “A kedvenc legendás állatom” címmel beadandót kellett írnom másnapra. Úgy döntöttem, hogy kicsit sem elcsépelten a sárkányokat választom, mert azt hittem ez less a legegyszerűbb, de kicsit túlszámítottam magam, mert a rengeteg adatból nehéz volt kiszűrnöm a számomra fontosakat. Végül két óra tömény szenvedés után egy kicsit macskakaparással elkészült a “művem”, de természetesen nem voltam teljesen megelégedve vele, viszont Irma Cvikker a könyvtáros már nagyban nézegett az órát jelezve ezzel, hogy ideje lenne eltűnnöm. Általában hagyja, hogy még zárás után is bent maradja, mert mindennap sok időt töltök itt, de ma már egy órája bezárt, szóval igaza volt. Gyorsan összeszedtem a cuccaimat, de a pálcám kiesett a kezemből, mosolyogva vettem fel, mert megláttam a húgom által belevésett virágokat. Bár ő nem tud varázsolni, de jó a kézügyessége, egy igazi kis művész. Rajta és a bátyáimon gondolkodva kisiettem, sajnos egyikőjüket sem láthatom az iskolában, már Tate is tavaly elött végzett, Tristan pedig 4 éve.
A sötét folyosók soha nem tettek nyugtalanná, mert itt a Roxfortban mindig biztonságban éreztem magam, a fáklyák pedig még otthonosabbá tették az épületet. Halk suhogást hallottam a sarkon, ahol az elöbb fordultam be, azonnal tudatosult benne, hogy valaki követ és szinte biztos is voltam benne, hogy ki az, úgyhogy direkt nem fordultam meg és megszaporáztam a lépteimet, hogy minnél elöbb a hálóterembe érjek, ugyanis még a klubhelyiségben sem lettem volna biztonságban ettől az embertől. Már egész közel jártam, amikor beért, mert valószínűleg rájött, hogy a klubhelyiségben már nem tud beszélni velem.
- Tally kérlek állj meg. – a barna szempár, melyet egykor megnyugtatónak tartottam, most ismeretlenül csillogott.
- Nincs miről beszélnünk Calix. – igazából lett volna, de egy kicsit féltem attól, hogy kiderül, hogy szerelmes belém és én nem tudom úgyszeretni.
- Kérlek, ne büntess azzal, hogy nem állsz szóba velem. A legjobb barátom vagy és tudom, hogy elrontottam, de kérlek ne haragudj, többször nem fordul elő. – megérintette a vállamat.
- De mégis, hogy kellene értelmeznem azt, ami történt? Én nem tudom úgy viszonozni a szeretetedet, ahogy azt te gondolod. – a torkomat fojtogatta a sírás, de erősnek akartam látszani, így nyeltem egyet.
- Tudom, hogy nem úgy érzel irántam, de hidd el, nekem is csak egy felindulás volt, nem is tudom, mi történt velem. – láttam a szemén, hogy valamit eltitkol, nagyon reméltem, hogy nem hazudik nekem, így betudtam valami más gondnak, amúgyis szükségem volt már a legjobb barátomra, olyan magányos voltam nélküle.
- Jól van, hiszek abban, hogy nem hazudnál nekem. – rámosolyogtam, kicsit erőltetett volt, de mégiscsak egy mosoly.
- Akkor szent a béke? – kérdezte felém nyújtva a kisujját.
- Igen. – belekaroltam én is a kisujjammal, aztán megöleltük egymást.
Úgy látszik mégsem lessz olyan rossz ez a tanév, hisz visszakaptam a legjobb barátomat, ráadásul jövőre már hozzámegyek Fredhez. Azt hiszem eléggé megkedveltem, bár még mindig a fejemet fogom néha amikor leírja, hogy hogy telt a napja, de hát ez is hozzá tartozik.