Serena Wright & Sirius Black

Szeretem az ilyesfajta helyeket. Többé - kevésbé csendesek és nyugalmasak. Amióta megszöktem az Azkabanból, valahogyan megkedveltem a nyugalmas helyeket, távol a városok zajától. Jól esik néha kimozdulni a zajos Grimmauld tér 12-ből. Általában hetente egyszer - de van hogy többször - eljövök ide, a Roxmorts melletti hegyekbe, ahol nem csak a kilátás csodálatos, de a friss levegő is. Semmi mást nem hallani, csak a fújdogáló szellőt, és a néha felbukkanó állatokat. Most sem volt ez másképp: kerestem egy jó helyet az egyik kiugró szikla tövében egy tölgyfa mellett, majd behunytam a szemem. Hallottam, ahogy a szellő a fa leveleit simogatja. Most vettem csak észre, hogy a fa odújában egy mókus lakik. Az állat kimászott vackából, majd a fa legalsó ágának végére ugrált. Ott levett pár makkot az ágról, majd villámgyorsan visszamászott az odújába. Tekintetemet a környező dombokra tereltem. Gyönyörű a táj. A távolban őzek ugrándoztak. Néhány kerti törpét is kiszúrtam nem is olyan messze innen. Fogalmam sem volt arról, hogy hány óra van. Egyrészt nem is volt szükségem órára a kitűnő időérzékem miatt, másrészt pedig nem érdekelt az idő. Élveztem a nyugalmat itt, a természet lágy ölén. Egyszer csak léptek zaja ütötte meg fülemet. Fel is álltam, hogy megnézzem, ki járkál mögöttem.

Szomorkás hangulatban lépkedek a semmi fele, megyek amerre a lábam visz. Elegem van az egész életből, hogy nem tud normális lenni. Miért kell törvény szerint választanom párt? És miért zúgok bele egy olyan lehetetlen alakba mint Piton? Ráadásul ezt rajtam kívül már tudja valaki, aki nem épp megértéssel kezelte a problémát. Méghogy jöjjek össze Coote-val? Soha. Nem is figyeltem hova megyek, mire feleszméltem, már Roxmorts határán sétáltam egy békés hegyoldalon. A táj gyönyörű volt, pont jó ahhoz, hogy elgondolkozzak mit évő legyek, és egy kis magányra vágytam. Itt nem fog senki megzavarni, főleg nem ezen az órán. Ahogy lépkedtem egyszer egy ember alakjára lettem figyelmes. Előhúztam a pálcámat és fényt varázsoltam rá, hogy megtudjam ki az ilyenkor. A szívem kihagyott egy lépést, mikor Sirius Black hátára esett a fény.
- Maga meg mit keres itt? - próbáltam határozottnak tűnni, remélem nem érzi meg rajtam a félelmem.

Bevallom, egy kicsit megijedtem a lánytól. Hogyhogy mit keresek itt? Azért egy diáklánytól (legalábbis én annak néztem) egy kicsit több tiszteletet várnék el.
- Csak egy kis nyugalmat - préseltem ki magamból a frappáns választ. A lány egy nem túl barátságos pillantást vetett rám, de végül leült mellém, és pár percig csak némán meredtünk magunk elé, és néztük a csodálatos tájat, mikor aztán végül egyszer a lány bemutatkozott.
- Én pedig Sirius B... - kezdtem, de félbeszakított Serena éles "Tudom!"-ja.
- Szóval tudod, hát akkor...akkor rendben - mondtam, és az igazat megvallva kicsit kínosan éreztem magam ebben a helyzetben. Nem tudhattam, hogy Serena is hasonlóan gondolja-e ezt.
- És mit csinálsz itt? - kérdeztem a lányt.

-Én is nyugalomra vágyom, túl sok minden történt mostanában - Hihetetlen, hogy pont Sirius Blackkal társalgok itt. Eddig féltem tőle, hiszen annak idején csak elítélték, de így nem tűnt gyilkosnak- Tudom, hogy a gondjaim a magáéhoz képest piskóták...
El sem tudtam képzelni, hogy mit érezhet, hisz én soha nem voltam az Azkabanban. Valami azonban azt súgta, hogy ez a minisztérium felől nagyon nagy hiba volt.
- Magát mi nyomasztja, ha nem vagyok túl indiszkrét? - kérdeztem rá óvatosan. Nem akartam belekotorni a magánéletébe, ha nem mondja el akkor nem , csak gondolom neki is jót tesz ha kibeszélheti magát, és ha mégis elmondja akkor igyekszem majd megérteni. Az ő élete is elég romokban heverhet, és nem egy házassági törvény miatt. Rossz lehet mindenki által megvetettnek lenni, és ha jól hallottam akkor egy házban bújkálni.

- Az igazat megvallva csak jól esik néha kimozdulni a városi forgatagból. Az azkabani éveim után meg különösen - mondtam a lánynak egy széles vigyorral a képemen.
- És egyáltalán nem vagy indiszkrét - tettem hozzá ismét mosolyogva.
- Az új rendeletről mi a véleményed? Csak nem az nyomaszt? De Caramelt nemrég leváltották, és Kingsley lépett a helyébe, úgyhogy jobbá fogja tenni a rendeletet. - mikor második mondatomat kimondtam, Serena egy nagyot sóhajtott. Gyanítottam, hogy biztos a rendelet miatt van így maga alatt. Biztos egy félnótással állították össze. De hát hogy is állíthatják úgy össze a párokat, hogy sokan még nem is ismerik egymást...nem értem.

- Az új rendelet borzasztó, bár nem csak az nyomaszt - válaszoltam. Nem tudtam kinek mondhatom el a gondom anélkül, hogy hülyének nézne vagy megvetne érte. - Az a helyzet hogy bele szerettem valaki olyanba akibe nem kéne.
Visszamosolyogtam Siriusra, nem tudom miért de volt benne valami, ami jobb kedvre derítette az embert.
- Elhiszem, bár én imádom a nagy városokat. Tudod Manhattanban éltem tíz évig, aztán Londonba költöztünk.
Hátra dőltem a fűben, majd csendben néztem a csillagokat, bár csak kicsit könnyebb lenne az élet, mint ebben a percben, hogy csak nézem a csillagokat és olyan egyszerűnek tűnik minden.

- Annak ellenére, hogy én is Londonban élek, nem szeretem annyira a városi zsivajt. Mint mondtam, néha jólesik kimozdulni onnan. - mondtam, majd hanyatt dőltem és csak bámultam a csillagokat. Bár már egy ideje itt üldögéltem, de még mindig lenyűgözött a hely. Szép környezet, jó levegő, nyugalom. Kell ennél több? Végül, valahogy meg kellett törnöm a kínzó csendet, így megkérdeztem Serenától:
- Gyakran jársz ide? – miközben válaszára vártam, egy csapat kelta tündérmanó suhant át a fejünk fölött. Körülbelül olyan húszan lehettek. Serenával összehúztuk magunkat, nehogy észrevegyenek. Persze könnyedén elbántunk volna velük, de jelenleg egyikünknek sem volt kedve tündérmanókkal hadakozni. A tündérmanók elrepültek, mi pedig visszafeküdtünk a sziklára. „Végre elmentek” – gondoltam, ám abban a pillanatban, ahogy a gondolat átfutott az agyamon, még vagy ötven tündérmanó követte az előbbi rajt. Fogalmunk sem volt róla, hogy került ide egyszerre ennyi példány, de mozdulatlanul feküdtünk remélve, hogy nem vesznek minket észre. De korai volt az öröm, ugyanis egy példány lenézett, és meglátta a holdfényben csillogó karórámat. Ekkor a manó nagyot rikkantott, mire az összes többi egyed mozdulatlanná vált. Az összes tündérmanó szeme ránk szegeződött. Egy testesebb példány sikoltott egyet, majd a manók zuhanórepülésben közeledtek felénk.

- Nekem Londonban is megvolt a békés zugom - kacsintottam rá- a külvárosban van, ahol a kutya se jár, mivel semmi park, és hasonló létesítmény nincs arra. Igazából nem is szép, csak csendes.
Imádtam ott lenni, minden nyáron szinte minden nap ott ücsörögtem, ha magányra vágytam, amire az átbulizott éjszakák után általában szükségem volt.
- Igen szinte minden héten, jó néha rendbe szedni a gondolataim, főleg mostanában - sóhajtottam és a legnagyobb gondomra gondoltam. Az, hogy belezúgtam a tanáromba, kissé több gondolkodni valót hagyott maga után, mint azt egy átlag diáknak kéne. Hátradőltem a fűben Sirius mellé és csak néztem a csillagokat. Olyan fényesek, és szépek voltak, ez mindig lenyűgözött. Ilyenkor az élet egyszerűnek tűnt.

- Értelek - mondtam - De nem tudnál most inkább a manókra koncentráni? - kérdeztem kissé ingerülten - Rengetegen vannak - állapítottam meg hasalva, miközben átkot szórtam egy kimondottan kövér egyedre. Mikor láttam, hogy Serena meg sem próbál nekem segíteni nagyon dühös lettem:
- Véletlenül se segíts! - mondtam a lánynak, aki erre egy grimaszt vágott, majd felvette a harcot a pár száz kelta tündérmanóval. Ennyi példányt szinte lehetetlen volt kordában tartani, nemhogy megfékezni. Bár mindketten tisztában voltunk azzal, hogy nem veszélyesek számunkra ezek a lények, mégis el akartuk őket távolítani innen. Mármint nem úgy eltávolítani, csak elzavarni őket. Nem szeretjük, ha ilyen apró kis bestiák szórakoznak velünk.

- Bocsánat! - sóhajtottam, mert erről teljesen elfeledkeztem. Előhúztam a pálcám és segítettem Siriusnak, bár szívem szerint otthagytam volna egyedül, ha már ilyen szépen kért. De valamiért inkább úgy döntöttem nem leszek bunkó, és segítettem neki. Percek alatt elűztük a zavaró tényezőket, és visszatért a csend.
- Tessék, de szerintem ezt egyedül is megtehetted volna - ripakodtam kicsit rá. Mardekáros becsületem nem engedte, hogy hagyjam hogy így beszéljen velem. Visszaültem a fűbe kicsit távolabb Blacktől, és tovább kémleltem az eget.

- Igen, valóban megtehettem volna egyedül is - mosolyogtam a lányra. Tekintete elárulta, hogy nem igazán érti, hogy miért mosolygok.
- Tudod...Serena, kíváncsi voltam a tudásodra. Szeretem mostanában a fiatal boszorkányokat és varázslókat "próbára tenni" - mondtam. Serena ekkor hangosan nevetni kezdett, majd miután jópár "aha" és "értem" után visszaült mellém. A csillagok gyönyörűek voltak. Az összes csillag fényesen világított, akárcsak a Hold. Elég szép volt.

- És miért szeretsz minket próbára tenni? - gonoszul elmosolyodtam - Vajon Margarettel is ezt csináltad? Igen igen tudok róla- magyarázkodtam Sirius értetlen, meglepett tekintetét látva - Margaret elmesélte, de ne mond el, hogy elmondtam. - Negédesen rámosolyogtam, majd hátradőltem a fűben.
- Lassan vissza kéne mennem, de már késő van és ha Piton elkap... bajba kerülök - Piton nevénél kissé elpirultam, amit SIrius is észrevett és mintha kombinálni akarna valamit. Gyorsan rendbeszedtem az arcom és immáron közömbös arccal néztem Siriusra.
- Mi a gond? - néztem rá furán, látva megkövült, szinte elborzadt tekintetét.

- Ami Margaret és köztem történt, az teljesen más. Egyébként kezdenek összefutni a szálak... - mondtam, mire Serena ijedt arckifejezést vett fel, legszívesebben kereket oldott volna, és elmenekült volna innen, innen messze...hogy a titka ne derüljön ki - gondoltam. Ekkor végre megértettem mindent. Margaret tanácsot akart kérni tőlem, de nem magának, hanem Serenának. Serena pedig ezért pirult el a Piton név hallatán. Azt azért nem gondoltam volna Pitonról, hogy ilyen fiatal ..hmm...rib...lányokkal kavar. Azért ő is már 36 éves, világ életében egy magányos ember volt. Jót nevettem Pitonon, hogy fiatal lányoknak csapja a szelet, majd Serenához fordultam:
- Szóval Pitonnal ...öhmm...hogy is mondjam.. kavarsz?

Azt hiszem kisebb fajta sokkot kaptam. Sirius egy az egyben belekérdezett abba ami napok óta nyomaszt és ami elől menekülni próbálok.
- Nem, Sirius ... úristen honnan vetted ezt? -idegesen túrtam bele a hajamba, honnan tudhatja? Hiszen egy valakinek mondtam el. Megölöm Margaretet, amint visszaérek a kastélyba. Nem tudom miért mondta el Blacknek. Bizalmasan mondtam el neki erre ő szétkürtöli. Valjuk be, hogy ez nem meglepő, Margaret ha mérges képes szétkürtölni a varázs pletyka lapon a titkaim, bár ezért tuti meg fogja ütni a bokáját... velem együtt.
Felálltam a helyemről, majd indulni készültem.
- Azt hiszem most meg kell öljek egy embert - vetettem oda Siriusnak.

- Mi van? - pislogtam értetlenül - Kit akarsz megölni? - kérdeztem. Nem tudtam, hogy tényleg az e a szándéka, vagy csak úgy mondja, bár ilyen szavakat nem szokás mifelénk "csak úgy" mondani. Aztán, hogy Serena hogy gondolta ezt, csak ő tudhatta. Senki más.
Körülbelül éjfél lehetett. El is mosolyodtam a gondolaton, vajon milyen büntetésben részesíti Piton professzor Serenát, ha késő este egyedül találja a kastélyban.
Serena némán ült egy kövön, én pedig válaszára vártam. Esküszöm, ha nem tudtam volna, hogy él, azt hittem volna, hogy halott. Szemei üvegesek voltak, és a semmibe bámult velük. Itt a holdfényben elég érdekesnek tűnt. Aztán egyszer csak végre megszólalt.

- Margaret Waldorfot, amiért butaságokat terjeszt rólam. Gondolom valamivel megbántottam, és ezért vág vissza - sóhajtottam majd visszaültem Sirius mellé. Most totál hülyének nézhet, de csak reménykedni tudok benne, hogy ezzel elvontam a figyelét az igazságról. Nem lenne szerencsés ha megtudná, hogy amit mond halvány foltokban igaz. Ugyan viszonyunk nincs, próbálok túllépni ezen.
- Mit mondott még Margaret? - néztem Siriusra komolyan.